– Hét gyermek, a politikusi teendők és most már egy unoka is. Nem sok ez egyszerre?

– A mi családunk mindig is gyermekközpontú volt, öten vagyunk lánytestvérek, így én már otthonról hoztam magammal egy határozott értékrendet. Egyébként a család és hivatás összeegyeztetése nem csak a modern kor egyik fő kérdése. Ha végignézünk a magyar történelem nagy nőalakjain, és itt említhetném Schlachta Margitot, Zrínyi Ilonát vagy akár Szent Erzsébetet, mindannyian nőként és családanyaként élték meg a nekik megadatott, sokszor nem túl könnyű történelmi szituációkat. Természetes volt a számukra, hogy nőként családban, gyermekeket vállalva élik meg azokat a helyzeteket, amelyekben például egy egész Rákóczi-vagyont kellett megvédeni. Ha tehát nem mesterkélten éli meg valaki az anyaságot és az adott társadalomban a család szerepe is a helyén van, akkor minden nő megtalálja a neki való feladatot.

– Ehhez azonban nemcsak a társadalom segítsége kell, hanem a társé is, aki partner abban, hogy a közös gyermekek mellett a nő fejlődhessen, ha akar.

– Valóban. Már csak azért is, mert kutatások bizonyítják, hogy a gyerekkel való közvetlen, szoros kapcsolat a férfiakra is különösen jó hatással van. Látom a vejemen, hogy mekkora boldogság számára a kislánya születése, és amellett, hogy tanít az egyetemen, helytáll otthon is. Persze ez nemcsak a férfi ak felelőssége, hanem az asszonyoké is, akiknek be kell vonniuk őket a mindennapokba, a gyerek körüli teendőkbe, hiába tűnnek eleinte setesutának. Én úgy érzékelem, hogy e szempontból változóban van a társadalom, az elmúlt években egyre több babakocsit toló, vagy babahordó kendővel sétáló apukát látok. De éppen ilyen fontos lenne a tágabb család, a nagyszülők segítsége is. Nálunk például a férjem segítő jelenléte mellett összefogott az egész rokonság, volt olyan nyár ugyanis, amikor a testvéreim közül hárman is szültünk. Édesanyám eleinte beosztotta, mikor melyikünkhöz megy, később pedig ott segített kicsit többet, ahol éppen több gyerek vagy aktuálisan több probléma volt. De legidősebb lányként én is éreztem felelősséget a többiek iránt, pedig anyu már gyerekkorunkban nagyon vigyázott arra, hogy ne terheljen ezzel a kelleténél jobban.

– Ennél gyakoribb azonban, hogy a nők egyedül küszködnek otthon az ezer feladattal, miközben azt kapják cserébe, hogy „csak” otthon vannak a gyerekkel, azaz nem csinálnak semmit. Ön hogyan élte meg a gyerekekkel eltöltött éveket?

– A gyerekkel otthon lenni és a háztartást ellátni óriási munka, ami a következő kicsik születésével csak tovább hatványozódik. De azt gondolom, megéri. Nekünk hét gyermekünk van, én tizenöt évig folyamatosan otthon voltam velük, és egy percet sem gondolkodtam azon, hogy felcseréljem-e ezeket a kezdeti éveket hegedűtanári, művészi hivatásommal. Már csak azért sem, mert a zenei pályára készülve, ötéves korom óta a sportolókéhoz hasonló életem volt, annak minden kötelezettségével együtt. A gyerekek születése után már nehéz lett volna beiktatni a szabadidőmbe még azt a napi négy-öt óra gyakorlást is. Amikor összeházasodtunk a férjemmel, tudtam, ha lesznek gyermekeink, akkor biztosan otthon maradok velük. Persze sok mindenről le kellett mondanom, de tudomásul vettem, hogy az életben vannak olyan időszakok, amikor valami háttérbe szorul egy másik érték javára. Ez így volt nálunk is. Később, a kamaszkor ideje alatt láttam igazán, hogy beérik az a fajta csöndes, nem látványos jelenlét, az a tizenöt év, amíg csak nekik éltem: olyan eltéphetetlen lelki kötelék alakult ki köztünk, amit nem lehet elvenni. Persze ilyenkor természetes, hogy a kortárs kapcsolatok is számítanak, és folyamatosan ütköztetik az otthoni értékrendet az ő kialakulóban lévő személyiségükkel, mégis máshogy működik az önállósodás, mint ha a kicsi korukban az általunk megalapozott stabilitás kimaradt volna. A szülő ugyanis pont attól válik hitelessé, hogy befektette azokba az évekbe az energiát. Boldogan és szívesen csináltam mindezt, de bevallom, nem volt könnyű döntés. Éppen ezért, személyes felelősségem, a törvényhozás részeseként, minden erővel segíteni a nők minél szélesebb választási lehetőségének megteremtését a család és esetleges más hivatásuk összeegyeztetése érdekében.

– Sok családnak azonban kifejezetten luxus, ha az édesanya évekig otthon marad a gyerekekkel. Megoldást jelenthet például a főállású anyaság intézményének megerősítése?

– Magyarországon ma már komoly rétege van az értelmiségi, diplomás és tudatosan több gyermeket vállaló családoknak, ahol az édesanyák a diplomájukat otthon szeretnék kamatoztatni, tehát szívesen lennének főállású édesanyák a legkisebb gyermek nyolcéves kora után is. Ám amikor meggyújtják a gyertyát a nyolcéves születésnapi tortáján, másnap az édesanya már senki és semmi a társadalom számára. Holott jó néhány év van már mögötte, komoly életművel, teljesítménnyel. És mikor elindul munkát keresni, az első kérdés az állásinterjún, van-e gyereke – a munkaadók többségének a szemében pedig már egy is hátrány, nemhogy három vagy akár öt.

– Ezek az asszonyok tehát gyakorlatilag a társadalom generálta vákuumba kerülnek.

– Ráadásul sem nyugdíjjárulékot, sem tb-t nem kapnak többé, és magukra maradnak azzal a stresszhelyzettel, hogy úristen, hogyan kerülök akkor most vissza a munkaerőpiacra. Közben a nagyszülők, akik eddig segíteni tudtak, lassan passzívabb korba kerülnek, jönnek a betegségek, miközben ott vannak a kamaszodó gyerekek, ami, állítom, a nevelés legnehezebb időszaka. Nem beszélve az ötvenes férjekről, akik számára ez a kor szintén egy rizikófaktor. Ilyen körülmények közt kell megélni azt a feszültséget, hogy nincs egy stabil pont a családban, mert munkát kéne keresni, miközben otthon is egyre inkább szükség van rám, pláne hogy a tizenévesek már nem nyolckor fekszenek le, lehet, hogy éjjel fél kettőkor van szükség a lelkük ápolgatására. Éppen ezért lenne megfontolandó kitolni a főállású anyaság idejét, legalább míg a gyerek a közoktatásban tanul. Ez is az anyai hivatás méltóságának visszaállítását segíthetné elő. Lényeg, hogy az anyuka ne kényszer-munkavállaló legyen, hanem maga dönthessen aszerint, ahogyan az a családjának is jó. Ezzel talán megszűnne az a stresszhelyzet a nőkben, hogy csak akkor vagyok ember, ha helytállok a munkahelyemen.

– Pedig ennek éppen fordítva kellene működnie: a stabil házasságból és a boldog családi életből fakadó elégedettség nagyobb munkahelyi teljesítményre is sarkallhat.

– Ezért is nagyon fontos a házasság fogalmának meghatározása, ami Európában elsőként nálunk került be az alaptörvénybe. Eszerint a házasság egy férfi és egy nő önkéntes szövetségén alapuló kapcsolat. Az, hogy nyíltan deklaráljuk ezt a definíciót, már az önmagában helyre tesz majd bizonyos normákat a társadalmon belül. S erre aztán lehet majd építkezni. Nem a más jellegű kapcsolatok feletti ítélet ez, de mégis jelzi, hogy a házasság eszményének a felvállalása mindenkinek jó, a férfiaknak különösen – ezt már Kopp Mária kutatásaiból régóta tudjuk. Szemben a most divatos partnercserélgetésekkel, ami folyamatos stresszhelyzetet jelent. Figyelemre méltó, hogy a biztonságos társkapcsolat szabadítja fel a legtöbb, az egészségre jótékony hatású szeretethormont, oxitocint a szervezetben, s ez ellenállóbbá tesz a betegségekkel, depresszióval szemben. Nem véletlen, hogy sem én, sem a férjem soha nem voltunk depressziósak, persze a sok logisztikai, szervezési teendő mellett ennek még a lehetősége sem jutott az eszünkbe. Ahogy elkezdődött az óvoda, majd az iskola, a számtalan különórával – néptánc, foci, zeneiskola –, szimultán sakkjátszmaként kellett megszervezni egy napot. De ezzel kinyílt számomra is a világ, mert a gyerekeken keresztül új kapcsolatokat teremtettem. Gyakran a többgyermekes anyák vagy apák vállalnak szülői munkaközösségi feladatot, de a nagycsaládban felnövő gyermekek maguk is hamarabb lesznek közösségi emberek.

– Nyilván azért nem minden rózsaszín, akadnak nehézségek is – egy nagycsaládban hatványozottan. Hogyan lehet a „minden lecserélhető” korszakában megbirkózni a problémákkal?

– Sok munkával. Semmi nem önmagától működik, újra és újra fel kell építeni a struktúrákat. Nem mézes-mázas világ a sokgyerekes lét, sem a házasság. Egy évtizedeken át tartó párkapcsolatnak törvényszerű, hogy vannak mélypontjai. De ettől nem szabadna félni. Nem lehet úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy tökéletesnek kell lenni, minden csillog, és zökkenőmentes. A nehézségektől nem félni kell, hanem megoldani, és építkezni belőle, mert a tapasztalatok alapján értékes dolgok épülhetnek fel. Sokkal több házasságot meg lehetne menteni, ha az emberek nem adnák fel rögtön. Az édesapám most nagypénteken, egy súlyos balesetet követő száznegyven napos szenvedés után elment, úgy, hogy még tudott első dédunokája és huszadik unokája születéséről. De ez alatt a keresztút alatt láttam a szüleimet, akiknek most nyáron lett volna az aranylakodalmuk, hogyan élték meg mindketten a személyiségük ellentétét. Édesapám, aki magyar–történelem szakos tanár volt, de világéletében tornászott, szívesen kivasalta még az ingét is, ugyanis volt egy belső igényből fakadó tartása. Anyu viszont inkább inspiratív személyiség, nem kimondottan anyáskodó típus. Ebben a néhány hónapban viszont fordult a kocka: édesapámnak meg kellett élnie a teljes kiszolgáltatottságot, anyunak pedig a huszonnégy órában való gondoskodást. Megindító volt látni, hogy egy szerelemben mennyi tartalék van, mit tud kihozni egy kapcsolatból a szeretet és a közösen megélt ötven év. Hogy mindig lehet több, csak azt hisszük, hogy majd egy idegen, egy másik hozza azt el, ahelyett hogy egymásban keresnénk.

– Ön miből merít erőt, honnan van érzelmi tartaléka megfelelni az élet hozta legkülönfélébb szerepeknek?

– Édesapám budapesti pedagógusként az átkosban – amikor sokan nem vállalták fel a keresztény értékrendet még akkor sem, ha e zsinórmérték mentén próbálták élni az életüket –, mindenféle pátosz nélkül fogott, és elvitt minket vasárnap a templomba. Tőlünk kétutcányira volt a Fényes Elek Közgazdasági Szakközépiskola, ahol édesapám történelmet tanított, mellette pedig a Kruspér utcai kápolna. Elmentünk a feltámadási körmenetre is, miközben tudtuk, hogy az ismerősei látnak minket – ezért pedig nem járt jutalom. Nem kaptam Trapper farmert és selyemgarbót sem, de ma visszaemlékezve ezekre az évekre, úgy látom, ennek nem volt jelentősége. Ami pedig most bekerült a napokban elfogadott Alaptörvénybe, azt ő mind megélte, s nekem azzal, hogy következetesen kitartott az elvei mellett, hihetetlen értékrendet adott. Nem volt ennek hangzatossága, de mégis belém ivódott, ebből élek a mai napig. A katolikus egyház törvényei egyébként szigorúak, de ha jól belegondolunk, az érdekünkben azok. Minden, ami érték benne, az élet tisztelete, a tulajdon védelme, a házasságé – az mind értünk van. Ha az ember ezeket betartja, szabaddá lesz, sokkal inkább, mint a szabadosság káoszában.

Farkas Anita, Szentei Anna

RÓNASZÉKINÉ KERESZTES MONIKA

Fidesz–KDNP-s országgyűlési képviselő, Erzsébetváros alpolgármestere

Budapesten született.

1980-ban a Bartók Béla Konzervatóriumban érettségizett.

1983-ban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán hegedűtanári diplomát szerzett. A főiskola utolsó évében állást vállalt a VI. kerületi Tóth Aladár Zeneiskolában.

1983-ban férjhez ment, férje Rónaszéki Balázs villamosmérnök.

1984-ben született első gyermekük, majd őt követte még hat testvére (Bernadett, Regina, Álmos, Mónika, Balázs, József, János Zsigmond).

2003 májusában belépett a Fidesz Magyar Polgári Szövetségbe.