Az illetékes minisztériumok, a rendőrség, a bíróság, az ügyészség, az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalának szakértői és civil szervezetek munkacsoportot hoztak létre a probléma kezelését szolgáló jogszabályok kimunkálására. A feminista szervezetek a lehető legnagyobb szigort várják el az „erőszakos férfiak” megfékezésére, akiket szerintük kizárólagos felelősség terhel a családon belüli erőszak elharapódzásáért.

Az ellenzéki pártok is beszálltak a küzdelembe, a nők és a gyermekek védelme kampánytémává vált. Ám a kriminológiai statisztikák és a pszichológiai kutatások révén összegyűlt adatok gyakorta köszönő viszonyban sincsenek egymással: az utóbbiakból úgy tűnik, a családi háborúkból mindkét nem képviselői kiveszik a részüket.

Diagnózis kell

Léder László pszichológus kifejezetten veszélyesnek látja a kriminológiai statisztikákon alapuló általánosítást. Úgy véli, a családon belüli erőszakos cselekedetek szaporodását csak úgy tudjuk megállítani, a helyzetet csak akkor tudjuk kezelni, ha pontos diagnózis van a birtokunkban. Az egyoldalú kampányoknak beláthatatlanok a következményei, aláássák a társadalmi felelősségvállalást, egyaránt rombolják a férfiak és a nők helyzetét, noha a családok túlnyomó többsége normálisan, jól működik. Mint mondja, komoly módszertani hiba a családon belüli agressziót leszűkíteni a férfi-nő konfliktusra, hiszen a gyerekek és az ápolásra szoruló idős vagy elesett családtagok is áldozattá válhatnak. Ők főként a nőknek, vagyis az anyáknak vannak kiszolgáltatva. Arról sem szabad megfelejtkezni, hogy a leszbikus és homoszexuális párok körében ugyanolyan arányú az erőszakos konfliktusmegoldás, mint a hagyományos partnerkapcsolatokban. Vagyis nem lehet kizárólag a férfiakat kikiáltani bűnbaknak.

A pszichológus szerint a pontos diagnózis felállításához azt is vizsgálni kell, hogy az egyes pároknál milyen okok vezettek a fizikai agresszióhoz. A sorozatos megalázás, az önbizalom aláásása, a másik fél elszigetelése könnyen vezethet tettlegességhez. Ezeket az eszközöket férfiak és nők egyaránt alkalmazzák, de a lelki terrort vagy a verbális agressziót nehezen lehet számszerűsíteni.

A pszichológiában beszélünk úgynevezett passzív agresszióról is, ami például a gondoskodás elmulasztásával akár halálesethez is vezethet. A lélektani erőszak gyakran betegségeket, testi-lelki leépülést, öngyilkosságot is okozhat. Ezek kriminológiai eszközökkel nehezen feltárható jelenségek.

Léder László elsősorban külföldi, főként amerikai kutatási eredményekre hivatkozik, amikor leszögezi:

– A nem kriminális jellegű erőszakos cselekedetek vizsgálatai nem mutatnak nemi különbséget, egyes területeken pedig kifejezetten a nők a harciasabbak. Egy a pár mindkét tagját megkérdező vizsgálat például azt mutatta ki, hogy másfél évi együttélés után a nők közel 16 százaléka kevert le egyet élete párjának. A férfiaknál ez az arány mindössze 6 százalék volt. Ezer párból 116-ban férfiak, 124 esetben nők követtek el tettlegességet.

A kutatók azt is kimutatták, hogy a problémás párok közel harmadában mindkét fél erőszakos. A kölcsönös és súlyos bántalmazás azonban gyakrabban fordul elő élettársi kapcsolatban, mint házasságban.

A tudományos folyóiratokban megjelent adatok és elemzések nyomán érthető, hogy a szakirodalom már 1978 óta ismeri a bántalmazott férj fogalmát is. A kriminológiai és a pszichológiai kutatások nyomán feltárt, elsősorban a könnyű testi sértésre vonatkozó adatok közötti hatalmas eltérést Léder László azzal magyarázza, hogy a nők könnyebben kérnek segítséget, mint a férfiak. Az utóbbiak nem mennek a rendőrségre azért, mert a feleségük bántalmazta őket, és nem tartanak igényt rá, hogy a társadalom apaotthonokkal vagy krízisközpontok felállításával mentse ki őket megalázó helyzetükből. Erre egyébként a rendőrség és az igazságszolgáltatás sincs felkészülve.

Ismert tény, hogy például a londoni rendőrök oktatását követően hirtelen megnőtt a bántalmazott férfiak aránya a jelentésekben – egyszerűen azért, mert az ügyeletes rendőr komolyan vette az ilyen bejelentéseket.

A kriminológiai statisztikákat több tényező is befolyásolhatja. A vizsgálatok a „problémás esetekre” koncentrálnak, de a pszichológiai kutatások eredményei szerint a legtöbb család a „normális kategóriába” tartozik, ahol sem a férfi, sem a nő nem uralkodik a családban, hanem a felek erőszakmentesen együttműködnek egymással.

Ki kapja az elsőt?

Tamási Erzsébet, az Országos Kriminológiai Intézet főmunkatársa leszögezi: a családon belüli erőszak körüli viták abból fakadnak, hogy sokan összemossák az erőszak tényét és a folyamatot, amely elvezetett hozzá, s azt az időszakot, amely az erőszak után következik.

– A kutatások azt bizonyítják, hogy a családon belüli erőszak nem a nászéjszakán kezdődik, hanem sokkal korábban. A háttérben rendszerint az áll, hogy sokan nem tudják, kicsoda az az ember, akit választottak, és csak homályos elképzeléseik vannak arról, hogyan szeretnék leélni az életüket, mit várnak a házastársuktól, partnerüktől.

Mindazonáltal az erőszakos konfliktusok általában hosszú évek után jelentkeznek, történik valami, amitől egyszerre összeomlik az addig békés világ, megkezdődik egymás vádolása, sorozatosak lesznek a konfliktusok, s a felhalmozódó feszültségek közepette majdnem teljesen mindegy, ki emeli fel először a kezét és ki kapja az első pofont. Amikor a fizikai erőszaknak látható jelei vannak, jogi típusú megoldással is lehet rendezni a problémát. Ám minden józan embernek tudnia kell, a jog nem képes rá, hogy megelőzze a bántalmazást vagy megvédje az áldozatot. A jog arra képes, hogy az elkövetővel szemben az adott cselekményért a törvénnyel megszabott feltételek teljesülése esetén kiszabja a törvényben rögzített szankciókat.

Mindebből következik, mondja Tamási Erzsébet, hogy azt kell megértenünk, mi vezetett el az erőszakhoz. – Ha e tisztázás előtt jogi útra terelődik az ügy, akkor a bántalmazott szentté és sérthetetlenné válik, akinek azt sem lehet mondani, hogy gondold végig az életedet, próbáljunk rájönni, mi vezetett el az erőszakig. Pedig csak úgy lehet segíteni, ha rábírjuk a feleket, hogy szembenézzenek saját döntéseikkel, azok következményeivel, az eseménysorral, amely elvezetett az agresszív konfliktusrendezésig. Ezért nincs értelme annak sem, hogy számháborút vívjunk arról, a férfiak vagy a nők erőszakosabbak-e párkapcsolataikban.

A most formálódó, a családon belüli erőszakot szankcionáló jogszabályokkal kapcsolatban Tamási Erzsébet nem táplál különösebb reményeket. Kételkedik benne, hogy eredményre vezetne, ha arra biztatnánk az embereket, hogy kívülálló személyekre – rendőrre, jogvédőkre – bízzák családi problémáik rendezését. – Ez nemcsak nehéz, de meglehetősen kétélű dolog lenne, hiszen megeshet: egy vadidegen beavatkozása nem elsimítja, hanem kiélezi a családon belüli konfliktusokat. Arról nem beszélve, hogy nem lehet minden család ajtajába egy rendőrt állítani.

A kutató szerint mindenkinek tudnia kell, hogy a családon belül mindig voltak és lesznek problémák, ideális család nem létezik. De bizonyos dolgok valóban változtak. Száz évvel ezelőtt a házasság szövetség volt, amelynek a célja az utódok felnevelése volt, végső soron a fajfenntartás. Nyert a férfi, nyert a nő és nyertek a gyerekek – ez volt akkor a rend.

Az utóbbi ötven évben a nők kerültek olyan történeti, társadalmi helyzetbe, amikor minden fölött döntenek: kivel mikor bújnak ágyba, mikor szülnek gyereket, tanulnak-e vagy dolgoznak, esetleg inkább elfogadják az otthon védelmét. Így a felelősség is az övék, szembe kell nézniük döntéseik következményeivel, még ha a társadalom mai állapota ezt nem is könnyíti meg számukra.

Hiszen ma nem a család, a férfi-nő szövetségének fenntartása a cél, hanem az individuum túlélése, az egyes ember önmegvalósítása, a pillanatnyi öröm keresése. Ezért hiányzik a közösség, a család, a szeretet. Pedig a szeretet az egyetlen dolog, ami összetartja a családokat. Ezért nincs és soha nem is volt más a család, mint magánszféra, ahol csak kivételes esetben lehet szerepük a rendőröknek, ügyvédeknek, jogvédőknek.

Letiporni a férfiakat

Arra a kérdésre, miszerint valóban nőtt-e a családon belüli erőszakos cselekmények száma az utóbbi években, Tamási Erzsébet meglepő választ ad. Mint mondja, vannak időszakok, amikor elszaporodnak az ilyen esetek, s van, amikor csökkennek. A múlt század nyolcvanas–kilencvenes éveiben (egyébként ezekben az évtizedekben erősödtek meg világszerte a feminista szervezetek) nőtt a családon belül az erőszakos cselekmények száma. 2005–2007 között azonban csökkentek az ilyen ügyek. Napjainkra inkább a stagnálás jellemző. Nem tudni, mi ennek az oka, a kutatók nem találnak rá magyarázatot.

Tamási Erzsébet abban kételkedik, hogy a jogvédő és feminista szervezetek akciói érdemben befolyásolnák e folyamatokat.

– E szervezetek tevékenységét ideológiai megfontolások vezérlik, megnyilvánulásaik politikai aktusok. Nyilván igyekeznek erőteljesen érvényesíteni annak a csoportnak az érdekeit, amelyet képviselnek. Tamási Erzsébet a veszélyekre is felhívja a figyelmet. Álláspontja szerint egyetlen szervezetnek sincs joga hozzá, hogy az érdekvédelem nevében egy másik csoportot, jelen esetben a férfiakat, bűnbaknak állítsa be és letiporja. Ez ugyanolyan szexizmus, mint amivel a férfiakat vádolják, és messze meghaladja mindazt, amit emberi tiszteletnek, emberi méltóságnak és emberi jognak nevezhetünk.

Nagy Ida

Kampánytörténelem

Az Élet-Érték Alapítvány 2012 májusára csaknem 103 ezer aláírást gyűjtötte össze két hónap alatt azért, hogy a parlament önálló törvényi tényállásban büntesse a családon belüli erőszakot. Az aláírásgyűjtés nyomán ősszel megalakult az a munkacsoport, amely előkészítette a jogszabályalkotást. A csoportban három tárca – Emberi Erőforrás Minisztérium, Belügyminisztérium, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium –, az Országos Bírósági Hivatal, a Legfőbb Ügyészség, az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, az Országos Rendőr-főkapitányság, valamint a témához kapcsolódó népi kezdeményezést elindító Halász Pálma által felkért civil szervezetek képviselői dolgoztak együtt.

Az elkészült normaszöveget először decemberben, majd január végén tárgyalta meg a munkacsoport. A jogvédők több ponton is kifogásolták a törvénytervezetet, ki is váltak a munkacsoportból azzal az indokkal, hogy nem tudták érvényesíteni szakmai szempontjaikat.

A jogvédők kifogásolták, hogy egyes cselekmények esetében – könnyű testi sértés, tettleges becsületsértés – továbbra is magánindítvány alapján indulhatna eljárás, amikor a sértettnek magának kell bizonyítani, hogy a tettlegesség megtörtént. El akarták érni, hogy a tervezet terminológiája szerint „kapcsolati erőszak” megvalósulását ne kösse együttéléshez a jogszabály. Indoklásuk szerint gyakoriak a volt házastársak, illetve élettársak közötti erőszakos cselekmények. Emellett olyan eseteket is bevontak volna a törvény hatálya alá, amelyekben soha nem volt együttélés, például a nagypapa-unoka viszonyt.

Nem járt sikerrel a civilek azon felvetése sem, hogy büntetőjogilag szankcionálják a közös tulajdon terhére elkövetett lopást, sikkasztást, rongálást. Az eddigi bírói gyakorlat ugyanis a közös tulajdonban lévő dolog lopását, rongálását, sikkasztását nem tartja megállapíthatónak, mert azt nem tekinti „idegennek”. A vitás kérdések ellenére a törvény kodifikációs eljárása, és az egyeztetés folytatódik.

Időközben az LMP két függetlenként dolgozó képviselője törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentnek a családon belüli erőszak megoldására. A büntető törvénykönyv módosításával büntetni javasolják a fizikai vagy lelki szenvedést okozó, ismétlődő, erőszakos, elszigetelő magatartást, a gazdasági függésben tartást és a kiszolgáltatott helyzettel való visszaélést. Mint ismeretes, az LM P fellépett az ellen is, hogy a kormánypártok az Alaptörvénybe emelték azt az „önkényes családértelmezést”, amely szerint a család alapja a házasság és a szülő-gyermek viszony.