„Halálának nincs közvetlen motivációja”

Pótnyomozás József Attila halála ügyében 2. Minden főjegyzői és csendőri jegyzőkönyv, MÁV-távirat, jegyzőkönyv, jelentés összes ellentmondása ebből az erőszakosan terjesztett "öngyilkos lett" sulykolásból ered. A jelentések hazugságvariációi: "kocsik közé vetette magát", "a kerekek elé feküdt", "kocsi alá vetette magát", "az egyik kocsi kereke elé feküdt", "kocsik közé bújt, öngyilkossági szándékkal". - Ez mind leírt jelentés! És: "a lassú mozgásban lévő", "a vonat indulásának pillanatában", "az állomásból való elinduláskor", "mikor a vonat megindult" szerepel az igazság helyett: az álló vonat két kocsija közé. Az egyik beszámolóban pedig "Átdobta magát a sorompórúd fölött" képtelenség olvasható. A csendőrség és a vasutasok összetartottak. Védték a hibázó vasutast. A csendőrség mindent tudott (a betegségét is) József Attiláról. (Megtudtam a nevét a csendőrtisztnek, aki figyelte őt!) A már 1/4 9-kor, 3/4 óra múlva értesített és zokogva odarohanó Jolánnal is közölték: öngyilkos lett! A család évekig nem kételkedett. Makai Ödön dr., az ügyvéd, Etus férje, tíz hónapja meghalt agyvérzésben. Eszük ágában nem volt tanúkat kihallgatni abban a borzasztó lelkiállapotban, vagy csodálkozni azon a sürgősségen, ahogy a boncolást mellőzték (pedig öngyilkosságnál kötelező!), és azonnal lezárták a nyomozást, másnapra (vasárnapra) engedélyezték a temetést. Húsz évig senki sem bolygatta az ügyet. Csak a faluban szállingóztak más hírek. Majd 1958-ban egy irodalomtörténész-nő, Voit Krisztina felkereste a MÁV Főigazgatóság Andrássy úti levéltárát és megtalálta a vasúti és a MÁV-nak írt csendőrjelentéseket. (A halottszemle és a főjegyző jegyzőkönyve az esetről a Somogy megyei Tabról már a Munkásmozgalmi Intézet Archívumában voltak.) 1960-ban publikálta az Irodalomtörténet című szaklap 2-3. összevont számában. Benne van mind a hat MÁV- és csendőrjelentés, amit Garamvölgyi is közöl, sőt egy hetedik is, ami azóta "elveszett", de Voit közölte! (Gondolom az ok: a mozdonyvezető "gyengeelméjű költő"-nek nevezi az áldozatot!) Már kezd kikandikálni a leírásokból a sérülésnél, hogy nem ment át rajta egy kerék sem! - tehát nem fekhetett a kerekek alá! Voit is leírja kételyeit az adatokról. Engem érdekelt, hogy a halottszemle alapján mit mondana egy baleseti sebész vagy egy boncoló igazságügyi orvos. (Szakvéleményük elkészült, később közlöm. Igen érdekes!) Valószínűleg dr. Varga Ervin is Voit Krisztina 1960-as dokumentumközlése vagy az ÉS 1963-as Előkerültek a szárszói dokumentumok című cikke után kezdett kutatni - talán Kaposváron - a halottszemle után. Az Ideggyógyászati Szemlében közölte 1966 júliusában (7. sz.) József Attila-tanulmányát, benne a kételyt az öngyilkosságról. Mit ír Varga Ervin a Pathographiai tanulmány József Attiláról című orvosi dolgozatában a költő haláláról? Részletek belőle: "A beteg a sorompó felé sétált, ahol egy tehervonat állt. Átbújt a sorompón, és két vagon közé mászott. Ekkor indulhatott el a vonat. Kabátja fennakadhatott az ütköző alatt levő kampón és a meginduló szerelvénytől meglódított kampó üthette meg a fejét. Valószínűleg azonnal meghalt. Karját a vonat kicsavarta, és csak néhány szál ruhaszövet tartotta a testhez" - írja A betegség klinikai szakasza című részben. Majd a Diskusszió című fejezetben hosszabban elmélkedik a halál okairól: "Halálának nincs közvetlen motivációja. Rekonstruálva az eseményeket még az is felmerül, hogy nem is »akart« öngyilkos lenni (akarás alatt a (…) célszerű cselekvést értjük). Kilépve házukból, céltalanul, közönyösen kószált, a sorompóhoz érve tehervonatot látott. Pathológiás ötletbetörés jött: a vagonok közé bújni (…) Az álló vagonok közé mászott. Nem élt benne az egészséges ember ösztönös önféltése. A vonat megindult és a beteg meghalt. Ha a (…) szokványos értelemben vett öngyilkosságot követte volna el, akkor az express vonat alá dobhatta volna magát, hiszen pontosan tudta annak menetrendjét. Amikor hazulról elment, erről a tehervonatról nem is tudhatta, hogy még a sorompónál áll. Ha a szokványos értelemben lett volna öngyilkos, nem az álló vonat vagonjai közé bújt volna, hanem a mozdony elé feküdt volna, amikor az robogva közeledett." Én a "közönyösen kószálással" és a "beteges ötlettel" nem értek egyet. Varga doktor nem ismerhette József Attila gyermekkorának pályaudvari emlékeit, nem olvasta a Curriculum vitae-jét, önéletrajzát: "Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk". Nem az önféltés hiányzott belőle akkor, amikor tele volt tervekkel, biztató ígéretekkel, csak bízott gyors "vagonátmászási" rutinjában. De hát ahány kutató, annyi elgondolás. A tanulmány orvosi szaklapban, az 1966-os Ideggyógyászati Szemle 7. számában jelent meg, mégis azonnal felkeltette az irodalomtörténészek figyelmét. Vértes György irodalomtörténész hamarosan, 1966 decemberében ír recenziót az Élet és Irodalom december 10-i számában Varga cikkéről. "A tanulmány legfigyelemreméltóbb megállapítása: »(József Attila) halálának nincs közvetlen motivációja«", és tovább idéz hat-hét mondatot ebből a bekezdésből. Tehát ez ragadta meg legjobban: a halál leírása, az orvosi dolgozatból. "József Attila »betegsége« és halála körül is legendák uralkodnak még, a tények feltárása helyett. Most az Ideggyógyászati Szemlében közölt tanulmányból azt is megtudhatjuk, hogy József Attilánál »ellenjavallt« volt a pszichoanalízis, és mégis kezelték (…) Az analitikusnő (K. E.: Gyömrői Edit) még orvosi kiképzésben sem részesült. Van még mit feltárni József Attila körül." Balogh László irodalomtörténészt is megragadta Varga okfejtése és már 1967-ben a Kortárs decemberi számában közöl részleteket készülő József Attila-könyvéből: "Harminc év múltán (…) a legszomorúbb az, hogy bizonyára a valószínűségtől megbénítva, egy pillanatra sem kételkedett senki az öngyilkosság tényében (…), írók és kritikusok siratókórusa maga is hozzájárult a legendateremtéshez, az öngyilkosság valószínűsítéséhez és elfogadtatásához (…) a véletlen tragédiánál látványosabbnak, jelentőségteljesebbnek ítélte a magát a vonat alá vető költő patetikus mozdulatát. Talán, ha nyomban a halál után nem indul meg a barátok (…) jóhiszemű szorgoskodása, hogy (…) valószerűsítsék és bizonyítsák a tragédia szándékosságát, ha egyetlen kételkedő mondat elhangzott volna, még akadhattak volna idejében felocsúdók, akik utánajárnak a tényeknek." Nagyon fontos gondolatok! Érdekes, hogy az 1969-ben megjelent József Attila című könyvében ezt a részt erősen meghúzta - az írók, kritikusok siratókórusát stb. Kimaradt a "véletlen tragédia" is! Nyilván támadások érték az írók, kritikusok részéről - szemtanúkhoz nem utazott le, nem olvasta a vasúti jelzések szabályzatát sem -, tehát nem tudott bizonyítani. Csak kételkedni. Balogh László kétszer is felteszi 1967-es cikkében a kérdést: "mi történt? Ha fellebbentjük a három évtizedes legendák ködét és az egykori dokumentumokból (K. E.: Balogh alaposan foglalkozott a Voit Krisztina által 1960-ban, az Irodalomtörténet című lap 2-3. számában közölt hét MÁV- és csendőrjelentéssel, melyeket mind Garamvölgyi könyvének a dokumentumok közlésekor, mind Voit cikkének ismertetésekor leírok) kihámozzuk a szigorú tényeket, ennyi bizonyos marad: »a tehervonat (…) kocsija alatt halálát lelte József Attila költő«. Minden mást maguk a pontatlan és egymásnak ellentmondó visszaemlékezések, csendőrségi és MÁV-jelentések tesznek kérdésessé… Egy dolog viszont mindenütt körvonalazódik. Mind a mozdonyvezető, mind a balatonszárszói állomáskezelő (K. E.: bakter=Wachter) vallomása eleve olyan jellegű, amely a balesetről és saját felelősségéről igyekszik a figyelmet elterelni. A vonatvezető (K. E.: illetve a mozdonyvezető, mert ez két külön személy) szükségesnek látja közölni, amit nem tudhatott, hogy »egy gyengeelméjű költő a lassú mozgásban lévő kocsik közé bújt, öngyilkossági szándékkal…« A csendőrségi jegyzőkönyvben pedig az állomáskezelő azt hangsúlyozta, hogy »áru kirakodás (…) ő ott volt elfoglalva. A vonat 19 óra 36 perckor elindult, és erre nagy lármát hallott az ellenkező oldalról. Rosszat sejtve a vonatot azonnal leállította, és csak azután látta, illetve tudta meg, hogy mi történt«". Említi Voit Krisztina kételyeit is: "Valóban nem »bűncselekmény« áldozata lett József Attila, de a gondatlanság vádja többeket illethet. Legfőképp azokat, akik a halála körüli »nyomozásban« részt vettek." Balogh László megpróbálkozik egy elképzeléssel, a halálesettel kapcsolatban, az okot keresve: miért ment be a két kocsi közé? Vargától - a kóros ötlet támadása elképzeléstől - teljesen eltérően magyarázva: "Hogyan történt? Lényegében véve az első pillanattól kezdve harminc éven át ezen a ponton folyt a ködösítés, a mítoszteremtés (K. E.: az öngyilkosság mítoszáé). S ismerve a köztudat csökönyös ragaszkodását a magaformálta, neki tetsző legendához, nem könnyű vállalkozás elképzeltetni egy köznapibb és lélektanilag mégis valószínűbb hogyant. Tudjuk, vacsora előtt egyedül indult sétálni a költő… hét óra körül kerekedett fel, és sétájáról hazafelé (K. E.: Nem! A Balaton felé) tartva zárta el útját a leeresztett sorompó. Előtte a vágányokon hosszú szerelvénysor. Az 1284. számú tehervonat 19 óra 32 perckor érkezett. Séta közben a költőnek látnia, hallania kellett, amikor megállt az állomáson. Mire a sorompóhoz ért, két-három perc telhetett el. Ki tudja, meddig állhat egy tehervonat? Az ellenkező oldalról árukirakodás zaja. Mindenki a túloldalon mozog. Ezen az oldalon, a sorompónál csak három kisgyerek. Nem először állt a szárszói sorompónál. Nem először látott rakodó tehervonatot. Tudta, hogy a tartózkodási idő bizonytalan. Pár perce érkezett. Meddig áll még? Egy percig? Kettőig? Tízig? Félóráig? Mindegyik lehetséges. Ha indulna, ezen az oldalon is megjelennének a fékezők vagy az indítók. Roncsolt idegrendszere nem ismeri az idő valóságos térfogatát, csak a várakozás, a tétlenség, a bizonytalanság kibírhatatlan nyomását érzi. Tudattól nem ellenőrzött, szabadon csapongó, nem a reáliák világában mozgó pillanatok ezek. Menni, mozogni, kitépni magát a bizonytalan várakozás bénultságából. Ebben az összekavargó pillanatban a világot, az életet, a jövőt jelentette a túlsó part. Talán Miskolc lidércfénye villant meg odaát. Lillafüred. (K. E.: a szerelmi Óda szülőhelye.) A vízesés robaja. A Szinva-patak fut a kerek, fehér köveken. Az a tündér nevetés. »Visz a vonat, megyek utánad«. El kell jutni oda. Gyorsan lehajol, hogy átbújjon az előtte álló két kocsi között. A vonat váratlanul megindult. Kabátgallérja beleakadt az ütközők alatti kampóba. A meglendült kampó fejbe veri. Nyomban meghal." (K. E.: A könyvében kissé meghúzta a cikket, és: "A meghimbálódó vasláncszemek fejbe verik.") Garamvölgyi idéz, közöl a könyvből, de csak az "elképzelés" rövidített változatát. Pedig a kétkedése az öngyilkosságban, és a nyomozók és vasutasok felelősségének felvetése igen fontos gondolatok - sok irodalomtörténészt tett kétkedővé Balogh. - És bár Balogh többször idézi Voit Krisztina nevét, s a MÁV-iratokból, és Voit véleményeiből közöl részleteket - Garamvölgyi mégsem említi az irodalomtörténész-nőnek még a nevét sem -, ami helytelen. Dr. Varga Ervin tanulmányából is csak ideggyógyászi megjegyzéseit idézi, de a nagy port felkavart "talán nem is akart öngyilkos lenni" részt az álló vonat képével: "az álló vagonok közé mászott" mondattal és az ideggyógyász többi elképzelésével a haláláról nem közli, pedig a lavinát az indította el, sőt talán már előtte 1960-ban Voit cikke, dokumentum-közlései. Ami Voitnál hiányzott még, a körorvos és körjegyző jelentései a tabi járásbíróság irattárából - menetközben másolatban átkerültek a Munkásmozgalmi Intézetből átalakult Politikatörténeti Intézettől, a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárába, tehát ma már eredetiben, vagy másolatban minden, a halálával kapcsolatos irat ott megtalálható. (Én a Politikatörténeti Intézetben is megnéztem minden eredeti iratot is.) Remenyik Zsigmond író, József Attila barátja, az 1962-es halála előtt közölte még Püski Sándornéval (én tőle tudom), hogy baleset volt, nem öngyilkosság! Pedig Remenyik akkor annyira elhitte az öngyilkosságot, hogy cikkében ótestamentumi átkot szórt minden szerelmére, barátjára, köztük önmagára is: miért nem mentették meg Attilát! Hogy aztán ő Voit 1960-as jegyzőkönyvközlése után Etussal beszélte-e meg (Jolán 1950-ben meghalt rákban), vagy a szárszói falusiak, a szemtanúk rokonai mondtak-e valamit az "álló" vonatról, nem lehet tudni. Ilus néni állítja. Kár, hogy Remenyik ezt nem írta le. (folytatjuk) Kéri Edit
Szerkesztő: