Egy másik dilemmát is meg akartam fejteni. Az állomás helyének leírásakor mást ír és ábrázol Garamvölgyi és mást a jelentések és a helyszínrajz! A 129. oldalon írja: „1968-ban új állomást építettek” – (ez a déli, falu felőli oldalon van) – és közli a 163. oldalon a képét is: „A mostani állomás”. Felette a másik kép: „Az eredeti állomás épülete” – és nem veszi észre, hogy az ma is áll az északi oldalon és MÁV-szolgálati lakás lett! Nem építettek új állomást 1968-ban, csak renoválták a már államosított, utasellátóként működő Móring kocsma és panzió nagy épületét, és kis kiugró, üveges résszel megtoldták. De a főépületet még 70-80 évvel ezelőtt Móring Sándor kocsmáros építette! Emiatt Garamvölgyi állandóan abban a hiszemben van, hogy az állomás délen volt akkor is… A jegyzői jelentésről is ezt írja a 118. oldalon: „(3.) … a helyszín sem pontos, de ha a »falu felőli oldalon« csak ők álltak, akkor nem kell mások után kutatni.” Garamvölgyi téved, a helyszín leírása pontos volt. A 165. oldal felső és alsó képén is nyíllal jelöli meg a holttest helyét – és mivel ő így képzeli el a balesetet (110. oldal): „Majd az ütés következtében a guggoló ember az erő vektorának hatására kifordítja testét, és majdnem hanyatt, a bal csípőjére esik … a teljes teste kizuhan az útra” – ezért a nyíllal jelölt hely mutatja, hova képzelte a kocsik közüli „kizuhanást” a túloldalra. Engem a 215. oldalon lévő 1937-es MÁV-„helyszínrajz” döbbentett meg: Bp: jobbra, Nagykanizsa balra, és: „Bal.szárszó m.hely (megállóhely), 116. sz. őrház” – az északi, tófelőli oldalon! És Garamvölgyi az állomást a mai helyre, délre teszi! Nem értettem. Megfordult a fejemben: hátha akkor ott, északon volt az állomás. Az öregeket kell megkérdezni. Az idősebbek kérdezése most is bevált. Először egy dr. Vértes László nevű orvoshoz mentem el, ő gyerekkorában még a „Horváth-kertben”, József Attila utolsó lakhelyén nyaralt a háború után. A ház egy részét megvették a szülei. Ismerte Horváth nénit, aki mesélt arról, hogy ő vállalta pénzért Attila fehérneműjének mosását, mert Etusnak túl sok dolga volt, és hogy ő is hallotta, hogy Attila baleset áldozata lett. Vértes dr. többektől is hallotta, s le is írta ezt a mondatot az egyszer megjelent gerontológiai lapban: „Időskutatókért, idősgondozókért”. 1996.: „Balatonszárszói lévén tájékozódtam: József Attila biztosan nem lett öngyilkos”. – Ő mondta el nekem, hogy még a háború után évekig a mai kis MÁV-lakás volt az őrház, és egyben megálló – és valóban, akkor még nem volt „kitérő, másik sínpár”. Az ő házrészüket is államosították, Horváth nénit vidéki öregotthonba tették – Rákosiék pénz nélkül oldották meg a múzeum létesítését. Még egy öregúrral beszéltem, aki régi szárszói nyaraló volt, és ugyanezt igazolta: északon volt a megállóhely. De bizonyítani akartam. Soltész mérnök úr korabeli vasúti térképet nem tudott adni, de lemásoltak nekem egy 1937-es MÁV Hivatalos menetrendkönyv-részletet, ahol kis fekete négyzettel jelölik minden állomásnál a sín (fekete vonal) jobb, vagy bal oldalán – talán a leszállás, csomagok stb. miatt – az állomás menetirány szerinti helyét. Szárszónál, Budapestről Kanizsa felé jobb oldalt, tehát az északi, Balaton felőli oldalon jelölték 1937-ben a megállóhely épületét! De térképet is igyekeztem szerezni, s mivel a Hadtörténeti Intézet térképtára ismerős, ott segített nekem és talált is háború előtti térképet a könyvtáros, egy 1929-es Magyar fürdőtérképek 10. sz. térképét Szárszóról, ahol bizony egy sínpár van, és a V. m. (vasúti megálló) az északi oldalán! Ezzel megnyugodtam, és átnézve a jegyzőkönyveket, minden „bal oldal, jobb oldal, falu felőli oldal” világossá vált. A Garamvölgyi könyvében fotómásolaton szereplő körjegyzői jegyzőkönyv alján ott a „két szemtanú”, Nagy László 15 éves és Nagy József 13 éves fiú aláírása. Abban a pillanatban, ahogy ránéztem, azt mondtam: egyiket sem írhatta gyerek! És ugyanaz a felnőtt hamisíthatta! A 15 évesnek már kezd kialakulni az egyéni írása, de egy 13 évesé sokkal iskolásabb, gyerekesebb, mint ez a „Nagy József”. Elvittem az aláírásokat jó fénymásolatban Kocsis Ferenc írásszakértőhöz (belügyi és bírósági igazságügyi írásszakértő, most, nyugdíjasan „kézírásszakértő”, tudományos kutató) – és megkértem, állapítsa meg az aláírók életkorát, lehet-e 15, illetve 13 éves gyereké? És esetleg nem ugyanazon kéztől ered-e? 2005. május 20-i „írásszakvéleményéből”, mely 5 oldalas és betűnként, jelenként részletesen elemzi a 2 írást, csak az összefoglaló mondatokat idézem (megjegyezve, hogy mindkettőt vágott hegyű acél tollheggyel írták Kocsis szerint): 1.) Nagy László aláírása … egyértelműen felnőtt korú egyén kézírására utal. 2.) Nagy József aláírása … felnőtt korú írásra jellemző írássajátosságokat hordoz … Nagy László és Nagy József aláírása minden valószínűség szerint felnőtt korú személytől származhatott. Mindkét írásnál megállapította, hogy „igen mérsékelt kézmozgással készült” (azaz lassan, óvatosan). (De a saját aláírását az ember lendületesen írja. Ha viszont visszafogja, másként akar írni, akkor lelassul!) És amikor Balatonfüreden Nagy László özvegyétől szereztem egy eredeti nyugtaaláírást férjétől (igaz, 70 éves volt, de sportos, egészséges, lendületes) – azt is összehasonlíttattam Kocsis Ferenccel (július 18-ai): „lendületes kézmozgással, erősen jobbra dőlő írástengellyel, a közepesnél magasabb színvonalon készült aláírást tükröz. Az aláírás kéznyomása az átlagosnál finomabb, könnyedebb.” Összehasonlítva: „a jegyzőkönyv kérdéses Nagy László-aláírása és a spontán Nagy László-aláírás: a két aláírásban eltérő általános és egyéni írássajátosságokat találtam. A két aláírás egymástól eltérő kézeredetű”. (Azaz: más-más ember írta!!) Azt hiszem, ez egyik legfontosabb kutatási eredményem volt: a körjegyző be sem hívta őket, a csendőrtől kapott pár információt meghamisítva az ő koncepciójuk szerint leírta, s esetleg ő hamisította a két gyerek aláírását. Nagy oka kellett legyen, hogy egy főjegyző aláírásokat hamisítson. Elhatároztam, hogy leutazom Szárszóra, helyszíni szemlére – főleg: 80-on felüli öregeket keresni. Hátha még él a három „kisfiú”, az akkor 15, most 83 éves Nagy László, a 82 éves Huszár Béla, vagy a 81 éves Nagy József? (Budavári János már meghalt, aki 1995-ben a helybeli tv-nek nyilatkozott.) Akad-e esetleg egy özvegy, egy gyerek, egy rokon, aki sokszor hallotta otthon a szemtanú elbeszélését? A szárszói polgármesteri hivatalban megkérdeztem: Budavári Jánosnak nincs-e özvegye? De igen – volt a válasz -, ő is kap kocsival mindennap olcsó ebédet. – Megadták a címét. Huszárról nem tudtak. Egy 90 éves Nagy László nemrég halt meg – de ő csak névrokon volt. Ajánlották még Pesti Juci nénit (91 éves) és a lányát, Verát, akik sokáig voltak a József Attila Múzeum gondnokai és a szintén 90-en felüli Ázsóth Gyula nyugdíjas iskolaigazgatót, aki ugyan csak az 50-es években került ide, de a régi iskolaigazgatótól sokat tud az esetről. Kérdeztem: él-e a faluban nagyon öreg vasutas? – Hát Schrenk Laci bácsi, a vasút mellett, a MÁV-házban… A délutáni 5 órás vonattal már úgy jöttem haza, hogy négy – illetve Pestiéknél ketten voltak – öt nagyon értékes beszélgetést rögzítettem magnóra. Rövidített kivonatukat itt közlöm. 1.) Első volt özvegy Budavári Jánosné. (Előzményként elmondom: Garamvölgyi azért adta ki most gyorsan a 2. kiadását, mert nemrégen kapta meg videón – most tudta meg! – a szárszói kábel-tv 1995-ös adását, az azóta meghalt Budavári János szemtanúval való interjút. – Jegyzőkönyvbe nem vették, a háború után Budapestre került, idősebb korában költözött vissza a szülei házába, addig sose beszélt vele senki. Ezt a rövid interjút leírta könyvében, s le is vetítette nekünk a sajtóbemutatón: „Rip: Szemtanúja volt Budavári bácsi, amikor József Attila a vonat elé vetette magát? – B. J. Á: nem úgy volt, hogy a vonat elé vetette magát! Én pont jöttem le, a Bartók Béla úton volt a szülőházam, onnan jöttem. Láttam, hogy József Attila a járdán megy le a vonat felé, a vasút felé. Leért a vonathoz, a vonat indulóban volt… R: Milyen vonat volt ez? B. J.: Ez egy gyorstehervonat volt, ami szokta… lehozni az árut, poggyászárut… Hogy aztán tudta-e, hogy indulóban van, vagy csak át akart bújni? De előbb átbújt a sorompó alatt és a két vagon közé bement…” – ez volt a lényege a Vígh Magdolnával készült tv-interjúnak 1995-ben.) Interjú özvegy Budavári Jánosnéval, 2005. június 16-án, Szárszón: K.: Mikor született a kedves férje? B. J.-né: 1919-ben (K. E.: tehát akkor 18 éves volt!) K.: És Ön? B. J.-né: Én 1922-ben. A férjem akkor levente volt és asztalos-tanuló. 1945-ben a MOM-ba került, és Budapesten ismerkedtem meg vele. Három éve halt meg, 2002-ben. K.: Hogy mondta el a férje a halálesetet? B. J.-né: A karja roncsolódott össze, egy kicsit, valószínűleg azért, mert kapkodott, talán a kabátja után, amit a kerék… K.: Vagy a láncba! B. J.-né: Valamibe kapaszkodott… hirtelen megindult… K.: Az álló vonat vagonjai közé lépett be? B. J.-né: Igen. Át akart bújni alatta. Le akart menni a Balatonhoz. K.: Mert a vasutas volt a… B. J.-né: A vasutas volt a hibás, úgy-e? …ők ott ültek a padon – mert ott volt mindig a találkozó a vasútállomásnál… K.: A sorompó előtt álltak? B. J.-né: Igen, igen… ott volt egy kis kocsma, ami megszűnt. K.: A Móring kocsma, hát abban van az állomás! (K. E.: ő nem szárszói, tehát nem tudta.)… B. J.-né: Nem öngyilkos lett! K.: Ugye, a férje is azt mondta? B. J.-né: Mindig azt mondta! K.: A jegyzőkönyvbe úgy írták: Átdobta magát a sorompón! B. J.-né: Nem igaz! K.: Meg, hogy futott! B. J.-né: Nem futott! K.: Ugye, hogy nem futott? B. J.-né: Nem futott. Csak akkor azt jegyezte meg a férjem, hogy ő csodálkozott, mert ők ott, barátok, nők, lányok, fiúk voltak együtt, készülődtek, vagy már jöttek el az… izéről… színdarabot tanultak karácsonyra… színdarabtanulás volt. K.: Lehet, hogy együtt le akartak menni sétálni a lányokkal a Balatonra? B. J.-né: Igen, többször találkoztak is ott, és ott voltak. Ott volt egy cigarettaszünet a fiúknak, és ott várták a lányokat stb., stb. És akkor azt mondja a férjem, hogy beállt a vonat… K.: Nagyon hosszú volt! B. J.-né: Hosszú volt. És azt mondja a férjem, hogy ő látta, hogy a József Attila ott megy… (K. E.: ismerték a faluban) B. J.-né: és még azt mondja, meg is jegyezte, hogy most ez hova akar menni? Átbújik a síneken… K.: A sorompón. B. J.-né: A sorompó alatt… Olyan fontos neki?… és akkor elindult. Szóval, felelősségre lehetne… de hát hol vannak már azok?… K.: És ő látta a holttestét? B. J.-né: Hát hogyne! Hát ő segített! Ő volt a legidősebb… a leventék között… ő mindjárt szaladt… az egyik fiú barátjával, a Bartos… Jóskával… régen meghalt. K.: A férje a sorompó előtt állt, vagy a padon ült, bent az állomásnál? B. J.-né: Akkor ott ültek a padon, az állomásnál. (K. E.: Azóta Móring unokahúga lerajzolta: a Fő utcában, a sorompó innenső oldalán, a kocsma előtt, a járdán volt a pad, a Fő utcára nézett! Tehát előtte mehetett el József Attila, jól látták. A három kisfiú az út másik oldalán, a Posta utca [tulajdonképpen Vasút utcának lehetett volna hívni] sarkán állt.) B. J.-né: De nem ez az állomás volt! K.: Én tudom… Na, de a fejsérülést, azt biztos mondta a kedves férje? B. J.-né: Igen, igen. K.: Homlokán volt… azonnal meghalt. B. J.-né: Igen, igen, azt akarom kinyögni, hogy azonnal meghalt. K.: A vonat alól szedték ki? B. J.-né: Igen, de akkor már nem élt. K.: Tehát nem a vonat mellé esett? B. J.-né: Nem! K.: Mert Garamvölgyi úgy képzelte el… B. J.-né: Nem, nem! K.: A két ütköző között lehetett. B. J.-né: Beütötte a fejét. K.: Bevágódott a két sín közé. B. J.-né: Úgy van! K.: Csak azért nem ment keresztül rajta a vonat, mert nem keresztirányba, hanem úgy… menetirányba… B. J.-né: Úgy, úgy!… K.: …kitört a nyaka. B. J.-né: Szegénykém. K.: Egy századmásodperc alatt meghalt. B. J.-né: Meghalt. K.: Nem szenvedett… többen húzták ki, fékezők, meg aki közelebb volt? B. J.-né: Akkor voltak ilyen vonatkísérők a tehervonatokon, volt egy olyan fülke, amibe… a fékezők… K.: Szóval neki is az volt a véleménye, hogy álló vasúti kocsik közé ment be, sietett a part felé? B. J.-né: Igen, igen. De hogy miért? K.: Sétálni akart… öröm érte… nem lehet elhinni, hogy öngyilkos lett. B. J.-né: Nem volt öngyilkos! Biztos! A férjem mindig mondta, hogy a József Attila nem volt öngyilkos!… K.: …megtudta, hogy megkapja a Baumgarten-díjat – ilyenkor lesz valaki öngyilkos? B. J.-né: Biztos, hogy nem!… K.: Mellmagasságban van az ütköző. B. J.-né: Csak egy kicsit kell előrehajolni… K.: A mozdonyvezető azt írta le, hogy egy gyengeelméjű költő öngyilkos lett. B. J.-né: Jézusom! Gyengeelméjű? K.: A bakter meg azt mondta öregkorában: nagy akaraterő kellett álló vasúti kocsik közé bemenni és oda lefeküdni. B. J.-né: Nem feküdt le!… K.: Biztos, otthon sokszor beszélt róla. B. J.-né: Nagyon sokszor, nagyon sokszor… K.: És ő mire vette azt, hogy mindenki az öngyilkosságot akarja mondani? B. J.-né: Tulajdonképpen mit lehet ilyenkor mondani? Minden rendszernek megvannak a maga dolgai… a férjem nem ellenkezett senkivel…„ – fejezte be Budaváriné.

(folytatjuk)