Ternovszky Béla a Macskafogóról és a vegetáló rajzfilmgyártásról

Majd húsz év után végre a mozikba került mindannyiunk kedvencének, a kultikussá vált magyar rajzfilmnek, a Macskafogónak folytatása. Az eltelt idő bizony rajta hagyta vasfoga nyomát hősein, a négy patkányon például olyannyira, hogy ha akarnának, sem mehetnének már vissza a balettbe ugrálni. A Macskafogó születéséről, az animációs film helyzetéről és a felelősség súlyáról beszélgettünk Ternovszky Bélával, a filmek rendezőjével.

– Milyen érzés egy legenda alkotójának lenni?

– Jó, de amióta elhatároztuk, hogy elkészítjük a folytatást, nyomasztó is. Addig csak sütkérezett az ember a sikerben, majd a film utóéletében, hogy húsz év után is léteznek rajongói klubok, s a Macskafogó dialógusai szállóigékké váltak. Ám a nézők és a producerek részéről is egyre több megkeresés érkezett a folytatást óhajtva, aminek egy darabig ellenálltunk, végül nekivágtunk, noha a filmtörténetben a folytatások általában mélyen alulmúlják az első részt. A felelősségtől való félelem folyamatosan dolgozik az emberben, és lehet, sosem múlik el. Még ha az ember mindig a maximumra törekszik is a lehetőségekhez képest, semmiféle garancia nincsen a sikerre. Mindenesetre az elkövetkező napokban valamiféle válasz érkezik arra, jól döntöttünk-e.

– A producerek mennyire próbáltak beleszólni az alkotás folyamatába?

– A korábbiak nem kifejezetten Ternovszky- és Nepp-filmet akartak, számukra csak a Macskafogó folytatása volt fontos, a név, egyébként meg a maguk elképzelését szerették volna megvalósítani. Erősen próbálták befolyásolni a forgatókönyv megírását, például hány nóta legyen benne, milyen korszerű szlogenek. Húsz év eltelt, le kell a témát porolni, mi is porosak vagyunk. Ezt persze nem mondták ki, de éreztették, hogy majd fiatal írók teszik hozzá azt, ami a mai kor szellemét tükrözi. Ezekkel a producerekkel természetesen rövid úton megszakadt a kapcsolat, mindaddig, amíg a jelenlegiek fel nem tűntek. Ők egyértelműen kinyilvánították, hogy nem akarnak beleszólni a munkába, szeretik a Macskafogó első részét, és szívesen megteremtik a folytatás anyagi feltételeit. Ilyenformán természetesen már érdekesebb volt a dolog.

– Az eredeti történet ötlete honnan jött?

– Nepp József nagy dzsesszrajongó. Nagyon tetszett neki egy, a Manhattan Transfer által feldolgozott dal, a Four Brothers. Ez eredetileg négy szaxofonra íródott, majd az együttes énekhangra ültette át. Erre akart ő egy filmet kreálni, csakúgy, mint a Megalkuvó macskáknál, a zenei ihletésű művek nem egyedülállóak a munkásságában. Az e köré kerekített történet aztán olyan jól sikerült, hogy én is komoly kedvet éreztem a filmreviteléhez. Ha nem sikerült volna a finanszírozás, és nem jön egy Kanadában élő magyar úriember, aki itthon akarta támogatni a hazai kultúrát, a Macskafogó elvetélt irodalmi forgatókönyvként került volna valószínűleg egy fiók mélyére, attól függetlenül, hogy mikor elolvastuk, nagyon jót mulattunk rajta.

– 1986-ban nem volt túl merész a Macskafogó forgatókönyve?

– Hivatalosan azzal utasítottak el, hogy sem művészileg, sem kultúrpolitikailag nem tartják támogatandónak. A politika szó csak ilyen összefüggésben hangzott el a filmtervvel kapcsolatban. Ez nem volt meglepő, másokat is elutasítottak, hiszen abban a korban sokkal több művel pályáztunk. Mivel évente egy alkotásra futotta, az ember ezt nem politikai ítéletként fogta fel, hanem arra gondolt, hogy jobbat, nagyobb nevet találtak, aki talán biztosabb a siker vonatkozásában. A külföldi támogatás viszont több szempontból is előnyére vált, hiszen nagyon hamar elkészült az angolul és németül szinkronizált változata, így könnyebb volt forgalmazni is.

– Ma miért nincsenek egész estés animációs filmek?

– Miért, sorozatok vannak? Az animációs film nagyon drága műfaj. Egy ideig az állam elég komolyan támogatta, abban az időszakban, amikor egyéb dolgokkal nem nagyon büszkélkedhetett az ország a sporton, művészeti alkotásokon, az oktatás színvonalán kívül. Aztán jöttek az egyre nehezebb évek, a támogatások stagnáltak, az árrobbanások hatására egyre kevesebb film készülhetett, és ilyenformán a rajzfilmkészítésre profilizálódott Pannónia Filmstúdió is ellehetetlenült. Korábban a televízió elkezdett filmeket, sorozatokat rendelni, ekkor egy fölfutó periódust élt meg a stúdió, egyre több embert foglalkoztatott. De egy idő után ezt az apparátust képtelen volt működtetni, ekkor kezdett elfogyni az animáció körül a levegő. Utoljára a Szaffi-Vuk-Lúdas Matyi-János vitéz időszakban tudtunk évente legyártani egy egész estés filmet a televíziós sorozatok mellett. Nagyjából egyszerre szűntek meg mindkét téren a lehetőségek, és az emberek elmentek külföldre vagy kis, vidéki stúdiókba. Mert persze meg lehet élni az animációból, csak nem a magyar animációval, Magyarországon. Amikor a Macskafogó folytatását elkezdtem, szándékomban állt az évtizedek során kialakult, nagyon magas szakmai színvonalat képviselő animációs gárdának rangos munkalehetőséget biztosítani. Részben az idősebb, már nyugdíjas kollégákat is reaktiválni szerettem volna, akikkel korábban együtt dolgoztam az első részen, részben pedig a fiatalabbakat is, de ők nem reszkírozhatták hosszabb, tartósabb külföldi szerződéseiket. Mindenképp szerettem volna megnyerni például egy kedvenc kollégámat, aki hosszú évek óta készíti egy bizonyos üdítőital állandó reklámfilmjeit. Ha negyedévente megcsinál egy-két ilyen, egyébként nagyon magas színvonalú munkát, tisztességesen fenn tudja tartani magát. Ha azonban két évre elszegődött volna hozzánk, felborult volna ez a hosszú távú együttműködés, és ezt nyilván nem kockáztathatta meg. Így tulajdonképpen nem valósulhatott meg az a szándékom, hogy magyar kollégáknak munkát biztosíthassak, és külföldi munkatársakkal kellett ezt a hiányt pótolni.

– A Mézga család is folytatásnak indult.

– Igen, megpróbálkoztunk az újraélesztésével, de két epizód után érdeklődés híján elhalt a dolog. Egy televíziós sorozat csak akkor készül el, ha televíziók érdeklődnek iránta, és finanszírozzák. Tizenhárom rész alatt nem sorozat egy sorozat, azt pedig senki nem vállalja, hogy önerőből finanszírozzon egy ekkora szériát. A gyártási idő meglehetősen hosszú, és a befektetett pénz csak utána kezd megtérülni, tehát négy-öt év alatt. Ugyanakkor még hetven évig forgalmazható, ráadásul a rajzfilmek erkölcsi kopása sokkal kisebb, nem avulnak el annyira, mint a korhoz jobban kötődő, élőszereplős filmek. De magánbefektető ekkorát akkor sem kockáztat, a mai mecénások féléves megtérülésben gondolkoznak. A Macskamesékből szintén elkészítettünk két részt, de az is dobozban maradt.

– Lehet így jövője az európai rajzfilmnek? Amerikából és Japánból dömpingszerűen áramlanak az animációs filmek.

– Én úgy látom, hogy mint a dinoszauruszok, az európai rajzfilm s talán a játékfilm is vegetál, kihal. Ma már nem tényező a francia vagy olasz mozi, eltűntek a komoly sikerszériák, periódusok. Ha valami durran is egyet, rögtön lenyúlják, elkészül az amerikai változata, amit sokkal nagyobb apparátussal forgalmaznak, és sokkal nagyobb üzleti siker lesz. Maga az európai ember is eltűnhet. Nem tudjuk újratermelni önmagunkat, fogy a magyar, fogy az európai, csak a bevándorlók tartják szinten a létszámot.

– Csak a támogatás hiánya miatt van ez? Miért nem találunk ma olyan humoros, teljes értékű, mégis populáris magyar klasszisokat, mint a Macskafogó vagy akár az Indul a bakterház?

– A humor, a pesti humor, a kabaré is vegetál. Már Hofi sincs sajnos, sem objektíven, sem szellemiségében. Egyrészt a társadalmi közeg sem kedvez a humornak, hogy kimondjunk olyan dolgokat, amiket csak a humor fedése alatt lehet, másrészt az emberek viccelődő kedve is lecsökkent. Még csinálnánk ezt néhányan, ha lenne rá igény. A sorozatok például ezt a humoros vonalat vinnék, de ehelyett dobozba kerülnek. A rajzfilmek ma jobbára csak fesztiválokon indulhatnak, ahol azonban a „lila gőzös” filmek uralkodnak.

– Az ön által lila gőzösnek nevezett filmek hogyan jöhetnek létre? A mozik gyakran bemutatják őket, pedig nagyon alacsony a nézőszámuk, gyakorlatilag senkinek nincs erre igénye.

– A közönségfilm pejoratív műfajjá vált, évtizedek óta nem számít művészetnek, a filmszemlén is álnéven futó, külön kategória. A művészfilmek az úgynevezett önmegvalósítást tűzik ki célként. Egy történet erről: amikor Nepp József még tanított a Képzőművészeti Főiskolán, egyszer alakrajzon azt látta, hogy egy ismerős, ügyes rajzoló az aktmodellről egy eltorzult, borzasztó figurát alkotott. Megkérdezte, miért ábrázolja így, mire azt a választ kapta, hogy a mestere azt mondta neki, ne hagyja magát befolyásolni a látványtól. A feje tetejére fordult a világ. Én mindig közönség, filmrajongó voltam, az is maradtam a mai napig. A saját filmemet is mint közönség nézem, és ha nem mulatnék rajta, nem érezném jól magam a készítése közben is, hozzá sem nyúlnék. A közönségnek és a kollégáknak filmezek. Ennek egyik legpregnánsabb példája Szabó Sípos Tamás volt, aki mikor valamilyen forgatókönyvön dolgozott, a büfében mindenkinek elmesélte a szövegkönyvet, a dialógusokat, figyelve a visszajelzést, a reakciókat.

– Grabowsky a kedvence?

– Grabowsky egy blazírt, spleenes figura, aki ugyan jól mutat a társulatban, de nem igazán lehet kedvenc. Ahogy szerintem a nézők is, ha megkérdeznénk őket, a négy patkányt, Safraneket, Teufelt választanák, ők hagytak maradandó nyomot. De hát egy lényeges figura. Az operettben is bonviván, naiva, táncos-komikus és szubrett is kell ahhoz, hogy a kép teljes legyen. A legunalmasabb figura persze mindig a szépfiú, a bonviván.

Herbák Dóra