Jelenlegi hely

Galánfi András - fafaragó, tanár, előadóművész

– Honnan az indíttatása, a kézművesség iránti erős elkötelezettsége? Milyen családból indult el? – Nagyon nehezen érő ember voltam gyermekkoromban is, és köszönettel tartozom a szüleimnek azért, mert türelemmel várták, hogy megérjek arra a feladatra, amire a Jóisten engem szánt. – Hány éves korra sikerült megérnie? – Még most sem értem meg. Én már régen a Jóistennek a kezébe adtam a sorsomat, ő mondja meg nekem, mi a feladatom. Édesapám kántortanítóként kezdte az életét, nagyapám pedig kőműves volt. De olyan kőműves, akinek a megyei lapban azért versei jelentek meg. Neki tisztelgek akkor, mikor a nádudvari iskola tizenöt éves életútjának összegző kiállítását a Debreceni Egyetem díszudvarába szervezem, tudniillik a díszudvar stukkóinak hetven százalékát ő készítette. Atyai ágon negyedíziglen találok olyan felmenőt, aki a kézművességgel összeköt, egy jó nevű hajdúszoboszlói kerékgyártómestert. Édesapám ebből az iparos világból és a szegénységből úgy tör ki, hogy polgári foglalkozást választ, és én az ő nyomdokán haladva bátyámmal együtt pedagógus leszek. Ebbe a fogalomba, hogy pedagógus, nekem igen sok minden belefér. Az is, hogy a kézművességgel foglalkozom. 1969 körül kerülök bele a népművészeti mozgalomba, bár elég rosszul hangzik ez a mozgalom szó, de nem ez a fontos, hanem az, hogy olyan emberek közé kerülök, akik megtalálták azt a kifejezési formát, amellyel a környezetük számára leghasznosabbak tudnak lenni. Ekkor vagyok huszonhárom éves, és már jó ideje szerepelgetek irodalmi színpadokon, ezért friss diplomával a kezemben választanom kell, hogy jelentkezzem-e a Színművészeti Főiskola éppen beinduló operett szakára. De mielőtt beléptem volna a főiskola kapuján, villámütésként belém nyilallt a gondolat, hogy nem biztos, hogy nekem ez a feladatom az életben. Inkább a tanítói végzettségem mellé Nyíregyházán testnevelő tanári diplomát szerzek, aztán a Testnevelési Főiskolán elvégzem az edzői szakot. Az életemet teljesen a minőségi sport töltötte ki: kézilabdáztam, úsztam, tornásztam, kiegészítésként pedig lovagoltam, síztem, felkészültem rá, hogy ha a gyerekek kérdeznek valamit, tudjak válaszolni, meg tudjam mutatni nekik, mit hogyan kell csinálni. Ez a felkészülés évtizedekig tartott, végül negyvenkét évet töltöttem a tanári pályán. – Milyen kapcsolata volt közben a kézművességgel? – Évtizedekig kézművestáborokat vezettem szerte az országban, és bizony már sok volt nagyon, hogy a nyári vakáció után szinte szó szerint beestem az iskolába. El kellett döntsem, hogy mi az én küldetésem. Úgy éreztem, hogy száztizenötezredik testnevelő tanárnak nem feltétlenül fontos lennem. Lehet, hogy nekem a Jóisten mást szánt. Ekkor alakítottuk meg tulajdonképpen a nádudvari kézművesiskolát, amely akármennyire szerénykedünk, mégiscsak európai hírűvé emelkedett. Hiszen Írországból, Új-Zélandról, Walesből, finnektől, dánoktól, norvégoktól voltak tanítványaink, méghozzá úgy, hogy semmiféle hírverést nem csaptunk, csak tettük a dolgunkat hitünk és erőnk szerint, és ennek a kisugárzása vonzotta oda az embereket. Azért mertem vállalni annak idején az iskola megalapítását, művészeti vezetését, tartalommal való megtöltését, mert az addigi életem, szinte azt mondhatom, erre készített fel. Öt évig voltam Hajdú-Bihar megye művészeti vezetője, és nyolc évig Szabolcs-Szatmár megyében végeztem ugyanezt a feladatot. A Nádudvaron töltött tizenöt év alatt nyolc olyan kollégát neveltem ki, akik most ott tanítanak. Őrájuk bíztam az iskolát, és eljöttem nyugdíjba. El kellett jönnöm, hogy minél hamarabb felelősséggel vállalhassák mindazt, amit otthagytam, azt a szellemiséget, amit együtt megteremtettünk. – Amit ott a kollégáira hagyott, azt itt a Hortobágyi Látogató Központban is sikerült újra meghonosítania, azt a szellemet, amely életbe tartja az igényes kézművességet. – Tudatosan vállaltam ezt, bár nem ide akartam jönni, hanem egy kis angyalházi tanyát akartam megmenteni az enyészettől. Azt mondták, annak sincs akadálya, csak itt ezekbe a kis kézművesműhelyekbe tegyek lelket. Akkor azonnal láttam, hogy a Nádudvaron végzett gyerekek számára is teremtek ezzel lehetőséget. Itt tizennégy műhelyben huszonnégy mesterség és harmincöt ember telepedett meg, az ő védelmük alatt tőke nélkül kipróbálhatják önmagukat. Szeretettel fogadjuk őket, ha meg akarnak győződni róla, hogy amit tanultak, abból a mostani világban menynyire tudnak megélni. Az ide betérő látogatók láthatják, hogyan dolgoznak, és rendelhetnek tőlük, rendelnek is szépen. Bizonyíték ennek a kézművesudvarnak a működése arra, hogy a szép, tartós, kiváló minőségű tárgyakra igenis van igény az emberekben. – Hogyan kerülhetnek ide a különböző mesterek? – Csak meghívásra lehet közénk kerülni. Mi harmincöten, akiket ide a szél összefújt, közösséggé kezdünk érni, igazából én ennek a közösségnek a formálásával foglalkozom. Rájöttem, hogy előző tapasztalataim itt semmire nem használhatók, mert felnőtt emberek nem alakíthatók, az öreg fa már nem hajlik. Ezért eleve úgy igyekeztem, hogy legyenek köztünk öregek, középkorúak és ifjak is. Erre a három pillérre épülhet egy közösség; ha bármelyik hiányzik, összeomlik. Az öreg azért kell, mert követendő példát mutat az életével. A középkorú azért, mert ő köti össze az öreget a fiatallal, ő figyel az öregre. A fiatal pedig azért, mert ő hordja a lendületet, és mi, öregek tőle tanulunk. Ő azt tanulja meg tőlünk, hogy hova juthat el, mi azt tanuljuk meg tőle, hogy van értelme csinálni, mert követ bennünket egy újabb nemzedék, akiknek maradéktalanul át kell adnunk azt a műveltséget, amit örököltünk az elődeinktől. Mégpedig úgy kell átadni, hogy új fénnyel fényezzük. Ez azt jelenti, hogy a huszonegyedik század embere számára olyan használati tárgyakat kell készíteni, amelyeket be tud építeni a mindennapjaiba. Akkor lesz a kézművességnek folytonossága. Ha ez nem lesz, akkor megszűnik. Ez azt jelentené, hogy ha egyszer újra el akarnánk jutni csak a legalapvetőbb szintjére a kézművességnek, akkor tízszer annyi erőt kellene rá áldozni, mint amennyit most a megtartására kell. Azért szeretnénk megmenteni ezt a tudást, hogy legyen egy alap, amire építkezni lehet, ami még tiszta, ami még gyökerekből táplálkozik, és eszünkbe juttatja, hogy a múltunk nem mögöttünk van, hanem alattunk. Belőle erednek és kapnak életet a gyökereink, és ez éltethet bennünket, mert megmutatja, hogy van értelme csinálni. – Olyan társadalomban élünk, ahol a pénz a meghatározó, és ahol egyszer használatos tárgyak vesznek körül bennünket, szinte reménytelennek látszik ez a küzdelem. – Ma egyáltalán nem mérvadó a népi műveltségünk alapját jelentő kézművesség lényege, nevezetesen az, hogy értelmetlen tárgyakat magunk köré nem gyűjtünk. Most, amikor ránk kényszerítenek egy emberinek nehezen mondható életformát, amikor azt mondják, hogy mindent megoldanak helyettünk, ez a fajta kézművesség, amit mi szeretnénk megőrizni, akár nevetségesnek is tűnhet, mert ez az önellátó gazdálkodásból adódik. Ezért akarja ez a tőkés társadalom megszüntetni a falvakat, mert azok önellátók. Egy önellátó falu nem foglalkozik azzal, hogy Putyin elzárja-e a gázcsapot, vagy nem. Nem is érdekli, mert önmagát meg tudja szervezni és el tudja látni. Na, ez az, amit nem akar ez a világ, hanem mindent meg akar oldani helyettünk, hogy mindenben függjünk a tőkésektől. És nemcsak kirabol, és emberségünkben megaláz, hanem meg is gyaláz bennünket. Ezek a tárgyak, amelyeket a kézműves a lelkével simogat, hiszen mindegyik a gyermeke, szinte hívják a kezünket simogatásra. Mert valami olyan üzenet van bennük, ami évszázadokon keresztül öröklődött át és kapott tartalmat. Ezt kell megéreznünk egy ilyen tárgy készítésénél, ezt a hagyományt, amelyet élő hagyományként őrzünk itt, a Hortobágyon létrehozott kézművesudvarban. Boros Károly