Huszonöt év telt el a berlini fal ledöntése óta. Ilyen időtávlatból visszatekintve erre az akkoriban valósággal katartikusnak tűnő eseményre, immáron nyugodtan kimondható, hogy – enyhén szólva – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahogyan ma Magyarországon sokan a rendszerváltás veszteseinek tekintik magukat, ugyanígy Németország sem ünnepelhet felhőtlenül, hiszen túl azon, hogy területi integritását is csak részben – és micsoda veszteségekkel! – nyerte vissza, lényegében ugyanaz maradt, mint ami a háború befejezése óta mindig is volt: gazdasági óriás és politikai törpe.

Területén továbbra is amerikai megszálló haderők állomásoznak, az USA engedelmes csatlósaként jelenik meg a világpolitika színpadán, vagyis a szuverenitása erősen korlátozott, és ez hátrányosan befolyásolja az európai egységfolyamat alakulását, az „Európa-hatalom” koncepció (a Párizs–Berlin–Moszva-tengely) gyakorlati megvalósulásáról nem is beszélve.

Ami magát a német újraegyesítést illeti, erről sem mondható ki, hogy egyértelmű sikertörténet lenne. Valójában a Nyugat egyszerűen gyarmatosította a Keletet, nyomában az ilyenkor szokásos kísérőjelenségekkel: vadkapitalizmus és munkanélküliség, tömeges elszegényedés és szociális válság. Lipcse példája magáért beszél. Az NDK egykori ipari fővárosa, amely a 60-80-as évekbeli fénykorában technikailag a Nyugattal rivalizált, mára fantomvárossá vált, elveszítve 560 ezres lakosságának több mint egyötödét. A Der Spiegel szerint „a városi tanács arra ösztönzi a tulajdonosokat, hogy bontassák le az ingatlanaikat, mert soha többé nem fogják tudni kiadni őket”. Németország keleti felén csaknem kétmillió lakás áll üresen, egész vidékek néptelenedtek el, a munkanélküliség pedig 18 százalékos (10 százalékkal magasabb, mint a nyugati tartományokban). A régi idők iránt az egykori keletnémetek (ossie-k) körében kétségtelenül meglévő nosztalgia még azt is képes elfeledtetni velük, hogy a Nyugathoz képest kétségtelenül alacsonyabb volt az életszínvonaluk (akárcsak egyébként manapság).

Ennek persze részben az volt az oka, hogy az NDK-nak egyedül kellett viselnie a Szovjetunióval szembeni háborús jóvátételi kötelezettségeit, miközben az NSZK mentesült ez alól, sőt a Marshall-terv keretében viszonylag nagyvonalú támogatást kapott gazdasága helyreállításához. „Amikor a berlini fal leomlott, a keletnémetek elképzeltek egy szabad életet, amelyben bővelkedni fognak a fogyasztási javakban, és amelyben vége lesz a megpróbáltatásoknak. Tíz évvel később, meglepő módon, 51 százalékuk azt mondja, hogy boldogabbak voltak a kommunizmus alatt”, írta a USA Today 1999-ben. A kapitalizmus mérlegébe ez is beleszámítandó.

Ugyanakkor azt sem kell elfelejteni, hogy a berlini fal, amelyet hivatalosan arra szántak, hogy a szocialista „paradicsomot” antifasiszta „védőgátként” megóvja a kapitalista „pokoltól”, magában Berlinben leomlott ugyan, a világ számos pontján viszont reinkarnálódott, pontosabban „rebetonozódott”. Az USA-ban például a Rio Grande mentén, hogy megvédje a „jó Amerikát” a latinók inváziójától. Ceuta és Melilla körül, hogy megvédje a gazdag Európát a kiéhezett feketék rohamától. Nyugat-Szaharában, hogy megvédje a marokkói megszállókat az Algériába elüldözött bennszülöttek támadásaitól. Pakisztánban, hogy megvédje a „tiszták földjét” a gonosz táliboktól. Az India által megszállt Kasmírban, hogy védelmet nyújtson a „Pakisztán által manipulált gonosz kasmíri terroristák” ellen. Cipruson, hogy garantálja a keresztény görögök és a muzulmán törökök „békés egymás mellett élését”. Belfastban, hogy megvédje „őfelsége lojális protestáns alattvalóit” a „pápista” katolikusok zaklatásaitól. Koreában, hogy megvédje a demokratikus déli országrész lakóit totalitárius északi testvéreiktől. Szaúd-Arábiában, hogy biztosítsa az olajhercegek nyugalmát a koldus jemeniektől. Bagdadban, hogy megvédje a „jó síitákat a gonosz szunnitáktól”. Vagy fordítva. Nézőpont kérdése az egész. És persze a Szentföldön, hogy megvédje a „Közel-Kelet egyedüli demokráciáját” az őslakosok „terrorizmusától”.

A berlini fal leomlásáról megemlékezve mindenképpen foglalkoznunk kell az izraeli apartheid-fal felépülésével, már csak azért is, mert e két esemény között egyfajta metafizikai „kausaler Nexus” áll fenn. Ha ugyanis a berlini fal és (vele együtt értelemszerűen) a szovjet kommunizmus nem omlik össze, és ennek következtében a zsidó állam legfőbb patrónusának számító USA nem tesz szert döntő stratégia erőfölényre a „világ csendőreként”, akkor az arab országok (viszonylag) megbízható szövetségesének számító Szovjetunió bizonyosan nem tűrte volna el a palesztin lakosság ilyen szintű jogfosztását.
Emlékeztetőül: a ciszjordániai palesztinok mindennapjait drasztikusan megnehezítő falat az izraeliek 2002-ben kezdték el felhúzni. Hétszáz kilométer hosszúságával négyszer, nyolc méteres magasságával két-két és félszer übereli a hidegháború szörnyűséges jelképének tartott berlini mintaképét, és a funkciója is ugyanaz: az emberek egymástól való elszigetelése, latinul szegregálása.

Az ENSZ Nemzetközi Bíróságának 2004. július 9-i konzultatív véleménye a lehető legvilágosabban fogalmaz: „Az Izrael mint megszálló hatalom által a megszállt palesztin területen, így Kelet-Jeruzsálemben és körülötte is épülő fal felhúzása és a hozzá kapcsolódó rendszer ellentétes a nemzetközi joggal”(163. §). „Izraelnek véget kell vetnie a nemzetközi jog megsértéseinek, haladéktalanul meg kell szüntetnie a fal építési munkálatait a megszállt palesztin területen, és kártalanítást kell fizetnie az okozott károkért.” (121. §).

Izrael szokásához híven fütyül az ENSZ-re és a nemzetközi jogra, a nemzetközi közösség pedig szokásához híven mindezt tétlenül tűri. A berlini fal 28 évig húzta. A palesztinoknak valószínűleg nem kell ennyit várniuk, hogy összeomoljon a földjükre telepített „szégyenfal” és vele együtt az azt létrehozó apartheid rezsim. Ha (egyelőre) más nem is, a demográfia mindenképpen nekik dolgozik. Ez a világ egyetlen legyőzhetetlen hatalma. Hosszú távon mindenképpen.