Amikor azt vetette fel a színészkolléga, miképpen reagálnánk, ha szélsőséges csoportok fegyveres konfliktust provokálnának, hangot adtam annak a véleményemnek, hogy amikor a legnagyobb gond van, éppen akkor kell félretenni minden mást, s együtt megoldást találni. Pont a legnagyobb bajban kell itthon maradni, nem pedig elmenekülni – mondta a Demokratának Blaskó Balázs, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója, akivel a színházi világ megosztottságáról, a színház feladatáról és első ciklusának sikereiről beszélgettünk.


– Tagja volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó zsűrijének. Az esemény kapcsán, ahogyan egyébként évek óta a színház világában, érezhető a politikai-ideológiai természetű szembenállás, ami idén talán minden korábbinál erőteljesebben láthatóvá vált a szélesebb nyilvánosság előtt is. Hogyan élte meg a POSzT-on történteket?

– Lassan két hónap telt el azóta, s talán jobb is, hogy most, sok mindent átgondolva beszélhetek a Pécsett történtekről. Hadd kezdjem azzal, magam és Eger városa szempontjából is nagy megtiszteltetésnek tartottam, hogy bekerültem a grémiumba. Ami a különböző, nagy nyilvánosságot kapó ügyeket illeti: úgy hiszem, most bukkantak igazán felszínre a rendezvény szervezésével kapcsolatos hiányosságok. A részvételnek nincs például egyértelmű és számon kérhető szabályozása, máig nincs definiálva, hogy a zsűri vagy a válogatók kiválasztása milyen szempontok és metódus szerint történjék. Egyebek mellett ez okozhatta a fesztivált megelőző több hónapos hisztériát, ami szerintem vihar volt a biliben, de a sajtóvisszhang miatt kétségtelenül rányomta a bélyegét a POSzT-ra. Tudjuk, volt olyan kritikushölgy, aki megsértődött azon, hogy nem került be a grémiumba, bár jelzem, a jelöltek száma minden évben lényegesen magasabb, mint a zsűri lehetséges létszáma, sajnos az ebből adódó, egyre szélesedő adok-kapok egyes médiumoknak még sokáig témát adott. A szakma egységes abban, hogy szükség van a POSzT-ra, de jövőjét illetően megoszlanak a vélemények. Jelenlegi formájában a mindenkori válogatók természetszerűleg szubjektív szempontjai alapján kiválasztott, sok vita és egyeztetés után megnevezett produkciók versenye, melyen sok esetben igen nehezen összehasonlítható „versenyzők” méretnek meg. Véleményem szerint az adott évad magyar nyelvű színházi kínálatának seregszemléjévé kellene válnia, ahol viták és lobbizások nélkül képet kaphatunk a Kárpát-medencei magyar kőszínházak legjobb előadásairól.


– Úgy érzi, hogy részben a tisztázatlan szempontok vezetnek a politikai felhangokkal kísért szembenálláshoz?

– Én nem is politikai szembenállásnak nevezném, sőt szerintem nem is az úgymond liberális és konzervatív színházeszmények ütközéséről van szó, hanem alapvetően ízlésről. Művészi ízlésről, kulturáltságról, műveltségről és mindarról a zenei, képzőművészeti, történelmi, színháztörténeti háttérfelkészültségről, ami szükségeltetik a színházhoz mint a leginkább komplex művészeti ághoz. Valójában ez a fajta kultúrabeli és ízlésbeli különbség áll a viták mögött, tagadhatatlanul aktuálpolitikával átitatva. A színpadról való direkt politizálásnak sajnos iskolapéldája volt a szombathelyiek Vitéz Mihály című előadása. De láttam például a versenytől visszaléptetett, az Örkény Színház által bemutatott két produkciót is. Ezek egyike, a Mohácsi testvérek által színpadra állított „E föld befogad, avagy számodra hely” nem csupán politikai lózungokkal volt tele, de szinte semmi másról nem szólt, mint hogy a nézőtér felé ömlessze a gyűlöletet. S ez a véleményem független attól, hogy magával az ideológiai iránnyal, amelyet képvisel, egyetértek-e vagy sem.


– Múlt héten jelent meg a Demokratában a Lukáts Andorral készített interjú, őt nem szokás kormánypárti vagy jobboldali színésznek bélyegezni. Lukáts Andor ezt mondta ugyanerről a kérdésről: „Direktben politizálni, az ócska, vacak, nem szabad. Az a színház, amelyik ilyet csinál, nem gondolkodó színház, hanem indulati: csak a saját érzelmeire épít.”

– Ezzel teljes mértékben egyetértek. Ugyanez volt a bajom a másik Örkény-előadással is, az újrafordított Hamlettel: szétnyílt a függöny, a színészek egy stadion lelátójáról néztek szembe velünk, s üzentek. Ehhez a Hamletet felhasználni bűn. Jó, hogy visszaléptették ezt a két előadást, mert szakmai alapon, zsűritagként nagyon nehéz lett volna minősíteni.


– Idén, a hagyományoktól eltérően, nem hét-, hanem nyolctagú volt a zsűri, így a rivális, liberálisnak tartott Magyar Színházi Társaság és a konzervatívként elkönyvelt Magyar Teátrumi Társaság is négy-négy embert jelölhetett. Helyes volt ez a kompromisszum?

– Én inkább a kockázatát éreztem a döntésnek, mert nem tartottam kizártnak, hogy a versenyben négy-négyes szavazati arányok születnek, ami újabb vitákat generált volna. Szerencsére nem lett igazam, hiszen a legfontosabb kérdésekben hat-kettes különbséggel szavaztunk, így elmondható, hogy például a Nemzeti Színház darabja, a Vidnyánszky Attila által rendezett Isten ostora méltán kapta meg a legjobb előadás és a legjobb rendezés, illetve a legjobb látvány díját is. A tudatosan felkorbácsolt hangulat dacára tehát nem különböző érdekek vagy ideológiák mentén születtek meg a határozatok, hanem kizárólag szakmai alapon, ez pedig mindenképpen örömmel tölthet el mindannyiunkat, s azt mutatja, lehet visszaút a mostani háborús állapotokból.


– Még egy kérdés a POSzT kapcsán, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni: az Újvidéki Színház Bánk bánja botrányba fulladt. Az előadás végén ugyanis „interaktív játékot” hirdettek: elképzelt történéseket, kormányzati intézkedéseket kezdtek felsorolni, s arra kérték a közönséget, hogy mindenki akkor álljon fel és hagyja el a nézőteret, ha egy-egy lépés hatására a hazáját is kész lenne elhagyni. Ön viszont maradt…

– A feltett kérdésekre teljesen egyértelmű válaszokat lehetett volna adni, ha Újvidéken hangoznak el. Onnantól kezdve, hogy ezeket Magyarországon tették fel, rögtön provokatívvá váltak, szembenállást fejeztek ki, vagy vártak el a válaszadótól, azt a látszatot keltve, mintha a válasz lényegében a fennálló politikai állapotokkal kapcsolatos véleményalkotás is lenne. Ókovács Szilveszter szerintem jogosan vetette fel, hogy ezek a kérdések miképpen kapcsolódtak nem csupán a Bánk bánhoz, de magához az előadáshoz is? Ennek nyomán alakult ki egy meglehetősen kellemetlen és rosszízű vita a nézőtéren, ami végül oda vezetett, hogy Szilveszter a távozás mellett döntött. Ami engem illet: amikor később azt vetette fel a színészkolléga, miképpen reagálnánk, ha szélsőséges csoportok fegyveres konfliktust provokálnának, hangot adtam annak a véleményemnek, hogy amikor a legnagyobb gond van, éppen akkor kell félretenni minden mást, s együtt megoldást találni. Pont a legnagyobb bajban kell itthon maradni, nem pedig elmenekülni. Taps tört ki a nézőtéren. Érdekes módon erről nem nagyon olvastam a későbbi sajtóbeszámolókban, pedig reményre ad okot: úgy tűnt, politikai hovatartozástól függetlenül az ott ülők többsége egyetértett azzal, hogy a bajban nem még nagyobb széthúzásra, hanem összefogásra van szükség.


– Amikor 2011-ben a Gárdonyi Géza Színház igazgatója lett, önt is érték politikai jellegű bírálatok. Akkor azt mondta, nem az esetleges ideológiai különbségek a lényegesek az előző igazgató, Csizmadia Tibor és ön között, hanem a színházi-szakmai irányvonalak közötti eltérés. Úgy érzi, sikeres volt a váltás?

– Azt szokták mondani, a számok soha nem hazudnak. Ha visszamegyünk az időben, s alapul vesszük elődöm utolsó két évének adatait, vagy akár csak azt az évadot, amelynek a felénél átvettem a színház irányítását, jól látható, mint jutottunk el színházunk mai elfogadottságáig. Nem volt könnyű. Az egész társulat megfeszített munkája kellett hozzá. Nos, azt az évadot alig hatezer bérletessel zártuk, és 178 előadást teljesített a teátrum. A látogatottság 58 százalékon volt. Ez az előző évtizedekhez képest is jelentős visszaesést jelentett: amikor 1988-ban feleségemmel, Saárossy Kingával leszerződtünk Gali Lászlóhoz, hétezer-nyolcezer bérletes volt, évadonként 200-220 előadás és nyolcvanszázalékos látogatottság. Ami a mostani időszakot illeti, 2011 óta folyamatosan nőtt a nézőszám: 2012-ben már 7500-8000 bérletes volt, 2013-ban közel tízezer, 2014-ben több mint 12 ezer, 2015-ben pedig bérleteseink száma elérte a 13 500-at, ami gyakorlatilag példátlan a színházunk elmúlt közel harminc évében. Az előadásszámunk 360 fölé emelkedett, a látogatottság meghaladta a 97 százalékot. Előadásainkat a nagyszínpadon és a stúdióban az elmúlt évadban több mint 83 ezer néző látta, a vendégjátékokkal együtt a nézőszámunk mintegy 88 ezer.


– Miben hibázott Csizmadia Tibor, ami a visszaeséshez vezetett, és milyen titokra talált rá ön, amivel nem csupán visszahódította a közönséget, de új nézőket is megnyert a Gárdonyi számára?

– Tibor az első ciklusában a vidéki színházaktól elvárt népszínházi küldetést próbálta teljesíteni, ami hasonló eredményeket hozott, mint ami az előző években, évtizedekben jellemző volt színházunkra. A második ciklusában azonban, amely után bevallottan nem akarta folytatni a munkát, szakma- és kritikuscentrikussá, fővároscentrikussá alakította a repertoárt, vagyis nem az egri, illetve Heves megyei nézők igényeit akarta szolgálni. Ezzel nemcsak az volt a baj, hogy a helyi közönség jelentős részét elvesztette, hanem az is, hogy a 2009-ben elfogadott előadó-művészeti törvény alapvetően éppen azon mutatók alapján határozza meg a színházak erősorrendjét és az állami támogatások lehívását, amelyekben akkor rosszul teljesítettünk. A bázisév 2010–2011 volt, így a lehető legrosszabb mutatókkal kerültünk be a rendszerbe, és ennek azóta is isszuk a levét. Két éve minden létező fórumon jelzem, hogy rendkívüli növekedést mutató paramétereink ellenére nem kapunk több forrást. Bízunk benne, hogy a következő évadban változik ez az igazságtalan helyzet. A „titok” pedig annyi: katarzist kiváltó előadásokat kell kínálni a közönségnek, emellett nem engedni a magas művészi elvárásokból.


– Voltak olyan húzóelőadások, amelyek meghozták a sikert?

– Ha a kilencvenhét százalékos látogatottságot nézzük, mondhatnám, hogy lényegében minden előadásunk ilyen volt. De megemlíteném Dürrenmatt tragikomédiáját, Az öreg hölgy látogatását, amelyet Csiszár Imre rendezett. Várakozáson felüli sikerrel, pótszékes telt házakkal futott, játszhattuk a Nemzetiben, szeptemberben a Vidéki Színházak Fesztiválján, a Thália színpadán is láthatja majd a közönség. De nagy sikert hozott például a Rómeó és Júlia, no és természetesen a zenés produkciók, a Bál a Savoyban, a Légy jó mindhalálig, A kölyök is. Tánctagozatunk, a GG Tánc Eger az elmúlt évadban A cigánybáró történetét dolgozta fel, s létrehozták a Szaffi című, gyermekeknek szóló előadást is, amely országosan is sikert aratott. A Stúdiószínházi Táncfesztivál, melyet idén negyedik alkalommal rendezünk meg, szintén országos jelentőségűvé vált. És a sort még folytathatnám. Épp ezért, a szép eredmények mellett nagyon fontos, hogy a támogatásunk emelkedjen, s honorálni tudjam azt az elképesztő teljesítményt, amit a kollégáim letettek az asztalra.


– Pályázatában úgy fogalmazott, klasszikus, konzervatív értékeket tükröző, közvetítőeszközeiben modern nemzeti népszínházat szeretne Egerben. Ez megvalósult?

– Igen. Szerintem bebizonyítottuk: klasszikust is lehet bemutatni úgy, hogy a ma emberéhez szóljon, anélkül, hogy kiforgatnánk az írói szándékot. Öröm, hogy nagy figyelem övezte Shakespeare Rómeó és Júliáját, Shaw Szent Johannáját, Vörösmarty Csongor és Tündéjét, Háy Gyula Mohácsát vagy Sütő András Káin és Ábelét. Nagy figyelmet fordítok arra, hogy magyar szerzők ősbemutatóit felkaroljuk. Hiánypótló, nemzeti elkötelezettségű tartalmakat felmutató darabokkal is találkozhat közönségünk, mint amilyen például a tavalyelőtt bemutatott, Kocsis István által felkérésünkre írt A fény éjszakája, mely Németh László személyes sorsának és drámai hőseinek ambivalens kapcsolatáról szól. Mi vittük színpadra először Görgey Gábor: Görgey című drámáját, a következő évadban pedig az egri illetőségű, de partiumi származású Gál Elemér Héthavas című regénye alapján, színházunk megbízásából született színmű bemutatására készülünk.


– Ön nemcsak játszik, régóta rendez is. A következő évadban készül ilyen feladatra?

– Páskándi Géza Vendégség című művét állítom majd színpadra, amely sajnos manapság is időszerű, a besúgás fondorlatos természetrajzáról szól. Olyan problémákra szeretnék fókuszálni, amelyek aktuálisak, de nem aktuálpolitikáról szólnak. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy előadásainknak legyen valamiféle segítő kicsengése. Ne azt sulykolják, ilyen vagy, s ezen nem tudsz változtatni, hanem azt, milyennek kéne lenned, merre keresd az utad. Értékeket felmutatni és kiutat kínálni. Ha tudjuk is, mi vesz körül, látjuk a negatívumokat, a hitványságokat, a visszatartó erőket, életben akkor maradhatunk ezek dacára, ha életben is akarunk maradni. S ehhez csak olyan tartalmak, értékek adnak muníciót, amelyek pozitív irányt mutatnak. A nemzeti népszínházi színházeszményt bizton nevezhetjük úgy is: a remény színháza.


– Az eredményes igazgatói ciklus után nyilván szeretné folytatni a munkát a színház élén. Milyen célokkal?

– Nem tegnap kerültem közel a színházi élethez, jövőre lesz negyven éve, hogy diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, voltak már vezetői tapasztalataim is, de ez az elmúlt közel öt év rengeteg nehéz kihívást, megoldhatatlannak látszó feladatot hozott. 2011-ben több céllal láttam munkához. Először is gazdaságilag stabilizálni kellett az intézményt, erre a korábbi fenntartó, a megyei önkormányzat problémái miatt is közel két és fél év ráment. Közben megfelelő műsorpolitika kialakításával vissza kellett hódítanunk elvesztett nézőinket. Emellett nem titkolt szándékom volt, hogy társulatunk tapasztaltabb tagjait, az én generációmat is kárpótoljam a méltánytalanul háttérbe szorított évekért, melléjük pedig tehetséges fiatal kollégákat vonzzak Egerbe az előző vezetéssel távozottak helyett. Célom a továbbiakban is a közönség szolgálata, a társulat építése, megbecsültségének magasabb szintre emelése. Olyan fiatalokat várunk a társulatba, akik egyetértenek azzal a színházi felfogással, amely ma az egri Gárdonyi Géza Színházat jellemzi, ugyanakkor friss, új hangot hoznak. Ez a megújulás, megújítás lesz a legfontosabb feladatom, ha bizalmat kapok a folytatásra. Szeretnék a „romeltakarítás” után egy olyan ciklust, ahol tisztán az építkezésre, a jövő építésére lesz lehetőségem.

Bándy Péter