Élet, megállókkal

– Rófusz vagy Rofusz? – Hosszú ideig rövid o volt, s csak nem olyan régen tudtam meg – mert valamiért kikértem egy anyakönyvi kivonatomat –, hogy hosszú ó. De ez legyen a legkisebb baj, csak ne írják el, hogy Réfusz vagy valami más, mert már minden voltam. De a Ferenccel is bajban vannak, Kanadában például Firenze lettem, mert nem akartam Frank lenni. Amikor kérdezték, hogy becéznek, mondtam, Feri. Az meg azért nem volt jó, mert kiderült, hogy Torontóban a homoszexuálisokat hívják így. Maradtam Firenze. S milyen érdekes, hogy az első autóm Oldsmobile Firenze volt. – Háttéranimációs filmet se A légy előtt, se az azóta eltelt harminc évben nem készített senki. Olyan bonyolult a technikája? – A háttéranimáció azt jelenti, hogy a kamerát betettem a légy szemébe, s mindent az ő nézőpontjából látunk. Minden képet le kellett rajzolni, 3600 rajzot csináltunk. Erre senki nem vállalkozik, akkor is azt mondták, őrült vagyok. Én sem tudtam előre, csak közben derült ki, hogy valóban borzasztó nagy munka. – Ráadásul a legyeknek speciális a szemük, így a látásuk is. – A légy hatszögeket lát, de azt nem lehet megrajzolni. Nem is tudom, hogy tud ez az állat létezni, fogalmam sincs. Végül kitaláltam, hogy halszem-objektívet használjunk egy kicsit torzítva. Azt hittük, hogy hat hónap alatt elkészül, végül két év lett belőle. A sztori ötletét a Pink Floyd Ummagumma lemeze adta, amelyen az egész film tulajdonképpen rajta volt, csak zörejben. De sajnos nem tudtuk használni, mert nagyon drága volt a jogdíj. Pedig nagy hiba volt nem megvenni, mert utána nem sokkal később elkészült a Pink Floyd A fal című filmje, rengeteg animációval, amibe simán bekerülhettünk volna. Persze akkor fogalmunk sem volt arról, hogy mivel mit lehet kezdeni. Ezért történhetett meg az is, amikor kimentem végre átvenni az Oscar-díjat, hogy a Disney utolsó élő animátorának, Bill Littlejohnnak nem értettem meg azt a kérdését, hogy mi van a bőröndömben. Azt mondtam, hogy a teniszütőm meg a motyóm. De hol vannak a rajzaim? Még ekkor sem esett le, milyen rajzokról beszél. Végül kiderült, hogy A légyhez elkészített 3600 rajzra gondol, mert csináltak volna velem egy interjút az Animation magazinba, utána a Sunset Boulevard-on egy galériában dedikálhattam, s eladhattam volna darabját ötven dollárért. A következő filmemre meglett volna a pénz. – A rajzok persze itthon voltak... – Itthon, ráadásul mindeközben kifestették a szobánkat a Pannónia Stúdióban, a rajzaim pedig kikerültek a folyósóra, ami azt jelentette, hogy bárki szabadon elvihetett belőlük. Amúgy a végén, helyhiány miatt mindig szemétre kerültek a cellek. Gondolhatja, hogy alig maradt belőlük... Így jártam, pedig kint törtem a fejem, hogyan tudnám kijuttatni a rajzokat. Akkoriban ez lehetetlen dolog lett volna, ráadásul, ha sikerül is eladnom őket, nem biztos, hogy a pénzből én csinálhattam volna filmet. – Mint ahogy az Oscar-díjat is más vette át ön helyett… – Ilyen ostobaságokban akkor nagyon is élen jártunk. Mert ez nagyon is az volt. Szabó Istvánnak is akkor volt a Bizalom című filmje jelölve, s őt az egész stábjával együtt kivitték. Nekem azt mondták, hogy két kanadaival szemben esélytelen vagyok. Pedig csak egy repülőjegyről lett volna szó. Ezért inkább bevállaltak egy ilyen kalamajkát. – Nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy mi is történt az 1981-es Oscar-gálán tulajdonképpen. – A delegáció kiment, s a vezetője kérte az Akadémiát, hogy ha nyer a film, átvehesse a díjat. Annak rendje és módja szerint elutasították. Aztán a ceremónián Margot Kidder be is jelentette, hogy nyert a The fly, de a rendezője úti okmányok miatt nem lehet itt. Ment volna tovább a ceremónia, ám akkor Dósay elvtárs felállt, kiment a díjért, még köszönő szavakat is mondott. Persze senki nem tudta, hogy ő kicsoda. Végül kiderült, s a rendőrség vette tőle vissza a szobrot, mert a közönségben voltak, akik ismertek, s tudták, hogy egy harmincas férfi pillanatok alatt nem öregedhetett meg ennyire. Dósay ugyanis akkor már hatvan felett járt. Mindennek persze én ittam meg a levét. – Önre haragudtak meg? – Persze, mert milyen egy harmincötéves fickó? Megszólaltam és hőbörögtem. Abban a pillanatban, amikor reggel hétkor a Szabad Európa Rádióban meghallottam, hogy nyertem, a legboldogabb és a legcsalódottabb ember voltam egyszerre. Mindenesetre előnyt nem tudtam belőle kovácsolni. – Hogyan dolgozott itthon akkoriban? – Zseniálisan kitalálták, hogy a nagy Pannónián belül összezárják a fiatalokat, s létrehozzák az úgynevezett „Négyes” műtermet. Így egymást heccelve komoly sikereket is értünk el Hernádi Tibitől kezdve Orosz Pisti, Majoros István, Maros Zoltán, Pichler Gábor, Somogyi Győző, valamint Auguszt Olga is itt dolgozott. Volt két egész estés filmtervünk is, de nem tudtuk megcsinálni, nem jött össze. – Miért? – Nyilván a személyem miatt sem, mert az Oscar mindenkinek az álma, s ez kiváltott ilyen-olyan reakciót az előttem járó nemzedékből. – A nézői visszajelzésekből egyébként lehetett előre látni A légy esélyeit? – A fesztiválokon nagyon sok díjat nyert, s ez már mutatott valamit. Bár az igaz, hogy itthon nem nagyon volt kontrollom, hiszen a Pannónia vetítőjében ülve csak másik húsz kollegám látta. – Mind szakmabeliek… – Igen. Így nem is tudtuk megítélni, hogy milyen. De amikor bementem a Festival Hallba, ahol kétezer-ötszázan ültek a teremben egy akkora vászon előtt, mint itt szemben, az uszoda épülete, s leültem az első sorba, bizony megijedtem. Hiszen egy perce sem ment a film, mindenki elkezdett üvölteni, fütyülni és ordítozni. Fogalmam sem volt, hogy ez az amerikai pozitív reakció, megijedtem, hogy ennyit dolgoztunk, mégis rossz és elbukunk vele. Majd lement a film, rám nyomták a fényt, s odajött hozzám Bill Littlejohn, átölelt, s azt hittem, hogy menten örökbe akar fogadni ez a kétméteres amerikai gladiátor. De hát végül is csak a tetszését akarta kinyilvánítani. Akkor esett le a tantusz, hogy ez mégsem egy rossz film. – Mire számított az Oscar-díj után itthon? – Úgy gondoltam, hogy erre borzasztó büszkék leszünk és meglovagoljuk. De sajnos a magyarokban benne van az irigység, s igaz az a bizonyos tehén dolog. Azért merem kijelenteni, mert láttam, hogyan működik ez külföldön. Mindenesetre soha senki nem állt elém, s nem mondta meg, hogy mi a probléma, s miért nem valósulhattak meg az egész estés filmterveink. Három és fél év után aztán rájöttem, hogy itthon nem fogok tudni előrelépni, s elmentem Németországba, hivatalos munkavállalási engedéllyel, amit csak zenészként kaphattam meg. – Ha jól értem, a hangszere a ceruzája volt? – Igen és fizettem ötszáz márkát havonta, de így legalább legális volt a kintlétem. Ott persze nem értették, hogy miért fizetek azért, hogy dolgozhassak. Németország azonban nem volt az animáció fellegvára, ráadásul saját stúdiót sem alapíthattam, mert magyar útlevelem volt. Meg volt kötve a kezem-lábam, csak alkalmazottja lehettem a németeknek. Közben állandóan hívtak Kanadába, s végül igent mondtam a torontói Nelvana Stúdiónak, amely talán ma is a legnagyobb animációs műhely. – Ott már jelentett valamit, hogy van egy Oscar-díja? – Nagyobb fizetést kaptam, mint a többiek, s egyfolytában reprezentáltak velem. Először nem is tudtam, hogy miért hív folyton vacsorázni a president. El kellett telnie egy évnek, mire rájöttem, hogy mit érek, s mennyivel tud több pénzt kérni a nevem miatt a megrendelőktől a cég. Szerződtettek, mint egy profi sportolót. S bár jól megfizettek, két év után mégissaját stúdiót alapítottam, hogy a magam ura lehessek. – Hamarosan azonban az animációs szakma hatalmas változáson ment keresztül. Mennyire volt nehéz átállni az új technológiára? – Kezdetben mindent kézzel csináltunk, egy másodperchez 12 rajzot kellett készíteni, hogy jól mozogjon a figura. A fiaim figyelmeztettek, hogy rövid időn belül nem fogok rajzfilmet filmre csinálni, de én nem hittem nekik. Amikor át akartam nekik adni a torontói stúdiómat, hogy vigyék tovább, azt mondták, hogy ők már az új 3D-s komputer-technológiával fognak dolgozni. Nem esett jól a dolog. Aztán fél éven belül kiderült, hogy igazuk lett. Az első forradalmi változás a kilencvenes évek végén következett be, amikor még ugyanúgy megrajzoltunk mindent papíron, de a kész rajzokat már beszkennelték, s a színezést a komputeren végezték. Így maradt a nyolcvan kifestőlányból négy. Nagyon durva, mert volt, aki harminc évig ebből élt, s aztán egyik napról a másikra azt mondták, hogy nincs rá szükség. Ebben a pillanatban feleslegessé váltak az operatőrök és a vágók, a laboratóriumokat bezárták, a zenét és a hangot is a géppel rakták össze. Aztán tíz évvel ezelőtt lényegében megszűnt a papíranimáció, s ma már csak nagyon visszafogottan van jelen. – A jó rajztudás már nem is lényeges? – Sokkal jobban tudnak animálni a gépen azok, akiknek megvan a hagyományos technikai rutinjuk. De az biztos, hogy sokkal gyengébbek ezek a filmek. A gyerekeknek azonban ez nem számít. Őket az érdekli, hogy milyen effektek vannak és mi a szöveg, s rögtön csatornát váltanak, ha nem az jön le, amit szeretnének. – A Ticketet el tudta volna készíteni számítógépen is? – Nem, de már ennek a lapjait is beszkenneltem, s az olyan effekteket, mint a rendőrlámpa fénye, az ital a pohárban, a gyertyaláng vagy a cigarettafüst mind-mind a gépen rakta össze a kollégám, Klingl Béla a KGB Stúdiótól. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna úgy megrajzolni, vagy ha igen, akkor egy hétig csináltam volna. Így is több mint hatezer lapot rajzoltunk meg négy éven keresztül. – Miért vállalkozott újra egy háttéranimációs filmre? – A fiam unszolt, hogy csináljak még egy ilyen filmet, hiszen tulajdonképpen ez a védjegyem. Akkor azt hittem, tud valamit, hogy beteg vagyok, vagy ilyesmi, ezért kell időben belevágnom. Mindenesetre köszönet neki. Miként A légynél a légy szemébe tettem a kamerát, most kitaláltuk, hogy egy bébi szemébe tesszük, s a végén leeresztjük a sírgödörbe. A címe pedig azért lett Ticket, mert az angol nyelvterületen mindenhol jegyet, azaz ticketet kapunk. Amikor tehát megszületünk, akkor is ticketet kapunk, csak nem tudjuk előre, hány megállóra, s melyik osztályra szól. – Az elmúlt négy évben kizárólag erre a filmre koncentrált? – Ez volt az életem. De nem volt egyszerű megvalósítani. Mert régen, ha meg tudtam védeni a produkciót, meg tudtam mondani, hogy ki a légy, és ki az, aki kergeti, akkor megvolt a pénz. Pedig A léggyel sem akartam semmit üzenni. Egyszerűen megfogott a Pink Floyd zenéje, és ennyi. De amikor az ember odaállt a művészeti tanács elé, olyan elképesztő dolgokat találtak ki! A légynek is volt egy olyan verziója, amelyikben a légy agyonüti az üldözőjét és kifekteti. De hála Istennek nem fogadták el. Ma nem kérdezik, mi az üzenet, de nem is tudom összeszedni rá a pénzt. A Tickettel is végigjártam mindenkit, még a Temetkezési Vállaltnál is voltam, hiszen a téma éppen a profiljukba vág. De ők sem adtak egy garast sem, pedig náluk mindig megy az üzlet. Hiszen születünk és meghalunk, még a gazdasági válságban is. – Nem lett volna egyszerűbb dolga, ha Kanadában csinálja meg? – De, biztosan. Támogatták volna, szereztek volna szponzorokat is, cserébe viszont az övék lett volna minden jog. Nem lehetett volna belőle magyar ügy. – Fontos volt, hogy az legyen? – Azt szerettem volna. Van még egy tervem, az Utolsó vacsora, kész is van a story-board, de nem akarok várni még öt évet. Vagy van sorozat-tervünk is a Réka meséiből, ami a gyermekbetegségekről szól, s ez biztosan jól eladható lenne Kínától Indiáig, mindenhova. Miért nem áll egy televíziós társaság a terv mögé? Ha átvinném Amerikába, hatalmas piaca lenne. Itthon a gyógyszergyárak sem támogatják. Olyan ez, mint a Rubik-kocka. Az sem kellett nekünk. Mindeközben látom, hogy rengeteg kollégámnak nincs munkája, mert a hagyományos papír-animációt ismerték, s most nincs meg az infrastruktúrájuk, hogy átálljanak. Meg kellene venni a komputert, a programokat. De ugyanakkor probléma az is, hogy nagyon drága lett itthon az élet, s ha lenne is elég szakember egy film elkészítéséhez, a költségek harmadáért vállalnák Indiában vagy Kínában a munkát. Valószínűleg egy megrendelő a profit reményében nem Magyarországon gyártatna… – Van erre megoldás? – Csak a Magyar Televízió vagy a magyar állam tudna segíteni. De hol van erre most pénzük? Régen ez úgy működött, hogy a Magyar Televízió felhívta a Pannónia Filmstúdiót, hogy itt van ennyi és ennyi pénz, el kell költeni. És kérték a sorozatokat, a Gusztávot, a Bubót, akár egész estéset is. Beállhatnának az ügy mögé ugyanakkor a különböző cégek is, de hiába próbálkozunk, ez sem működik. A televízió kész produkciót elfogad, de nem akar beletenni pénzt, így sorra szűnnek meg a stúdiók is. Nagyon sok kollégám pillanatokon belül árufeltöltő lesz valamelyik áruházban, holott bármelyik nyugati stúdióban megállná a helyét. – Mi vár a fiatal animátorokra? – Nem tudok mit mondani nekik. Csak a rémületet hozom rájuk, ha elkezdek velük őszintén beszélgetni, elmegy a kedvük az élettől. Találkozom velük akár a Budai Rajziskolában, akár a MOMÉ-n ahol tanítok. Olyan tehetségesek, hogy őrület, bármelyik amerikai stúdióban number one-ok lennének! Én még rajzolok papírra hatvanöt éves fejjel és a Kossuth-díjammal, ami ráadásul felrázza az embert és tartást is ad. Szeretnék még hátrahagyni valamit, dacára a küzdelmeknek. De az biztos, nem cserélnék a mostani fiatalokkal. Barta Boglárka
RÓFUSZ FERENC rendező 1946-ban született Budapesten. 1968 és 73 között a Pannónia Rajzfilmstúdió fázisrajzolója, kulcsrajzolója majd animátora, utána rendezője volt. 1981-ben A légy című animációs filmjéért Oscar-díjat kapott. Dolgozott Németországban, majd Kanadában, jelenleg Magyarországon él és dolgozik. Fontosabb filmjei: Ko (1947), A légy (1980), Holtpont (1982), Gravitáció (1984), Ceasefire! (2003), Dog’s life (2005), Ticket (2011): a film zenéjét Dj. Bootsie készítette el, a producer Csáky Attila, a gyártó a Cameofilm Kft. volt. Fontosabb díjai: Oscar-díj (1981), Balázs Béla-díj (1982), Kossuth-díj (2011)