Kiskunmajsától Csólyospálos felé haladva az út bal oldalán áll az egykori marispusztai tanyai iskola. Klebelsberg Kuno építtette még a nagy népiskolai program keretében. 1925-től várta két tantermébe a környékbeli gyermekeket: az egyikben az alsósok, a másikban a felsősök tanultak, összevont osztályban. A Kiskunság lakossága abban az időben még nagyobbrészt tanyán élt: a nagy kultuszminiszter jóvoltából 12 tanyai népiskola épült akkor a majsai tanyavilágban, hogy egyetlen kisdiáknak se kelljen órákat gyalogolnia csak azért, hogy betűvetést tanulhasson.

A hetvenes években a tanyai iskolák körzetesítésével a marisi iskolában is elült a gyerekzsivaj; az épület ezt követően gazdasági célokat szolgált. Ezt az épületét vette meg a kilencvenes évek második felében Pongrátz Gergely, az ’56-os forradalom idején a Corvin közi csoport legendás főparancsnoka (egykori bajtársainak csak Bajusz), amikor élete utolsó éveire Majsát választotta otthonul.

Gergely bácsi az iskola tanítói lakásába költözött be, és ahogy élete során mindig, itt is azonnal építkezni kezdett: múzeumot álmodott az üres tantermekbe. Azok a környékbeli gazdák és mesteremberek, akiket az építkezések során megkeresett, mind pontosan tudták, hogy kivel állnak szemben: errefelé – talán a betyárvilág kései hagyatékaként – ma is gyorsan járnak a hírek. És örök dicsőségére váljék azoknak a majsaiaknak, akik – nem is kevesen – segítették is máig egyedülálló vállalkozásában a főparancsnokot: nem harsányan, nem hivalkodóan, de hatékonyan és kézzelfogható eredményekkel – úgy, ahogy a maguk dolgait is intézni szokták itt az emberek. Segítették ekkor is, és később is, amikor a múzeummal szemben, az út ágas­egyházi oldalára Csete Györggyel kápolnát terveztetett, majd mellé ifjúsági tábort épített: segítették ugyanazzal a csendes természetességgel, amellyel valaha, a forradalom idején a szüleik és a nagyszüleik küldték a maguk emberségéből teherautószám az élelmet és a tűzifát a nélkülöző, vérző Budapestnek. Volt, aki nem fogadott el pénzt a munkájáért, volt, aki anyagárban dolgozott; a környék legnagyobb erdőgazdálkodója pedig, maga is egykori ötfai parasztgyerek, amikor Gergely bácsi a kápolna számára szükséges földterület áráról kérdezte, még tárgyalni sem volt erről hajlandó vele: ingyen ajánlotta fel e nemes célra a kinézett darabka erdőt az út túloldalán.

1995 nyarán nyitotta meg kapuit Kiskunmajsa-Marispusztán az ’56-os Múzeum: az első, amelyet kifejezetten a forradalom emlékezetének megőrzésére alapítottak Magyarországon. A két egykori tanteremben a Pongrátz testvérek és egykori bajtársaik személyes tárgyai idézik fel a forradalmat, kiegészítve a Hadtörténeti Múzeumból származó egykorú fegyverekkel és azokkal a relikviákkal, amelyeket az idelátogató vendégek (közöttük Sólyom László akkori köztársasági elnök) adományoztak a múzeumnak. Ha van lelke egy épületnek, az öreg iskoláé bizonyosan a boldogságtól repesett azon a tavaszon, amikor évtizedek után újra gyerekzsivaj árasztotta el az udvarát. Mert minden múzeumlátogatás legfényesebb pontja ma is az, amikor kinyílik az egykori iskolaajtó, kitódulnak rajta a gyerekek és akár órákig is csillogó szemmel irányozzák az ágyút, másznak fel a harckocsi lánctalpain, s csüngenek fürtökben a lövegtorony oldalán. Az ősz főparancsnok pedig eközben könnybe lábadt szemmel, de büszkén és boldogan nézte őket – s egészen bizonyosan így nézi őket odaföntről ma is.

Mert a múzeum legnagyobb vonzereje természetesen mindvégig maga Gergely bácsi volt: a legtöbben nem is a kiállított tárgyak miatt jöttek, hanem hogy megszoríthassák a kezét, szót válthassanak vele. Ő pedig fogadott is minden látogatót, és mesélt, mesélt nekik a nagy időkről rendületlenül. A legjobban a fiatalokat szerette, nekik nemcsak mesélt, hanem rájuk is bízta a hősi küldetést, s avatta őket ezzel a magyar szabadság majdani harcosaivá: – Tudod, fiam, egyszer majd lehet, hogy éppen terajtad fog múlni a nemzet sorsa; és ahogy a szemedbe nézek, látom, hogy te mindent meg is teszel majd érte, ahogy mi is megtettünk mindent annak idején. – Sokan, nagyon sokan vitték magukkal innen a szívükben a főparancsnok szavait; és érzik a vállukon ma is a kezét.

Amikor Gergely bácsi 2005-ben eltávozott közülünk, bátyja, az akkor már élete nyolcvanharmadik évében járó Pongrátz Ödön állt a helyébe: költözött haza azonnal, magától értetődően Amerikából s vette föl – Kozma Huba ihletett szavaival – „az öccse kezéből kiesett lyukas zászlót”. A látogatókat ezentúl Ödön bácsi fogadta s elevenítette fel előttük a Corvin köz hátországát és mindennapjait (amelyek nélkül sohasem lehetett volna az, ami: a forradalom legerősebb bástyája). Ő, aki a maga akkor 34 évével már valóságos matuzsálemnek számított a corvinisták között, egyszerre volt a csoport diplomatája és hadmérnöke, s tárgyalt egyik nap (egyenrangú hadviselő félként!) a szovjetekkel, s gondoskodott másnap arról, hogy mindig legyen a Molotov-koktélokhoz üres üvegpalack, hogy legyen bele benzin, és hogy a fiúk óvatlanul ne gyújtsák fel vele a saját kezüket még támadás előtt; hogy mindig legyen a csoportnak telefon-összeköttetése, s hogy az ellenségnek a hátukban viszont ne legyen; s hogy mindig legyen orvos és legyen kötszer is, mert minden óvatosság és gondoskodás dacára erre a kettőre volt a legnagyobb szükség azokban a napokban… Ödön bácsi a legapróbb részletekig megismertette velünk a városi gerillaharc csínját-bínját – mi pedig úgy hallgattuk őt, mintha a nagyapánkat hallgatnánk.

Amikor aztán 2010-ben Ödön bácsi is elment a régi bajtársak után, mi, egykori lelkes és megilletődött segítőik, végérvényesen magunkra maradtunk. Akármennyi jó szándék, emberség és segítőkészség is öltött testet a múzeumban, ide a látogatók valójában mindig Pongrátz Gergely, majd Pongrátz Ödön miatt jöttek: hogy megszoríthassák a kezüket, meghallgassák a történeteiket, megismerhessék a gondolataikat. Vajon elmaradnak-e a látogatók, vagy jönnek még ezután is, amikor már többé nem lehet velük kezet szorítani? És meg tudjuk-e mi őrizni méltóképpen az örökségüket úgy, hogy akik ide jönnek, azok valójában ma is, még mindig őhozzájuk érkeznek? Mert a látogatók – hála Istennek – nem maradtak el: hamarosan kiderült, hogy Pongrátz Gergely és Pongrátz Ödön immár végleg megszentelt nemzeti zarándokhellyé avatta a végső nyughelyükül szolgáló kis kápolnát az ágasegyházi homokon: azok, akik korábban egy-egy régi fényképpel vagy elsárgult újsággal kopogtattak be Pongrátz Gergelyhez vagy Pongrátz Ödönhöz a tanítói lakásba, ma is vissza-visszatérnek, hogy egy-egy szál gyertyát meggyújtsanak a sírjuknál. És most derült ki igazán, hogy milyen jól tette Gergely bácsi, amikor úgy döntött, hogy Majsán hozza létre a múzeumot; hogy milyen jól döntött a család, amikor hozzájárult, hogy ide, a kápolnába temessük; és hogy milyen jól döntött Ödön bácsi is, amikor ő is Majsát választotta végső nyughelyéül. Mert Majsának és a majsaiaknak nagy érdemük volt abban, hogy Pongrátz Gergely és Pongrátz Ödön emlékhelye méltó körülmények között fogadhatja a látogatókat, akik emlékük előtt tisztelegni érkeznek.

Az ’56-os Történelmi Alapítvány irányítását Pongrátz Gergely, majd Pongrátz Ödön halála után végakaratuknak megfelelően a majsai tanár, helytörténész és múzeumigazgató, Kozma Huba vette át, jó barátjuk és itteni életük mindvégig legerősebb támasza, akivel életük történetét is megosztották (könyv alakban is megjelent mindkét visszaemlékezés). Amikor a hagyatéki eljárás során az emlékhely tulajdoni helyzete bizonytalanná vált (több hajmeresztő híresztelés is szárnyra kapott erről annak idején) ugyancsak Majsáról érkezett a segítség, a szokásos módon: csendben, eredményesen és magától értetődően. Egy fiatal erdőgazdálkodó (és mert véletlenek persze nincsenek: annak a fia, aki a kápolnához a földet adományozta valaha), minden felesleges fontoskodás helyett megtette azt, amit bárki más is megtehetett volna, de valamiért mégsem tett meg senki: elrepült Amerikába, megkereste az örökösöket és nemes egyszerűséggel megvásárolta tőlük az egészet – végleg elejét véve ezzel minden, a forradalom emlékéhez méltatlan kombinációnak. (Vagyis végül minden úgy történt, mint a viccben: jött az erdész, és mindenkit haza­zavart…) Az emlékhely létesítményeinek hosszú távú működtetésére pedig létrejött a Pongrátz Gergely Alapítvány, amelynek irányítását az ugyancsak régi jó barát és küzdőtárs, a Pongrátz fivérek vendégeként Majsán is gyakran megfordult Templfi József püspök úr vállalta. Miránk, egykori lelkes és megilletődött segítőkre pedig az maradt, hogy ahogy tudjuk, őrizzük mi is Pongrátz Gergely örökségét: a forradalom hőseinek emlékezetét.

Őrizni a hősök emlékezetét… Ha megkérdeznénk a pesti körúton száz járókelőt, hogy fontos-e ez, hogy egyetértenek-e vele, valószínűleg mindannyian azt válaszolnák, hogy persze, persze, igen… És ha arra is megkérnénk őket, hogy soroljanak fel néhányat a magyar hősök közül, akkor valószínűleg a messze régmúltból mondanának neveket, a legutolsókat a XIX. századból. Mintha az elmúlt évszázadban, a történelem legvéresebb századában, amelyet ráadásul még át is fog a személyes és a családi emlékezet, nem teremtek volna már hősök. Jól őrizzük akkor vajon mi a hősök emlékezetét?

Mostoha sors jár az utóbbi évszázad magyar hőseire. Mintha hetven éve, amikor a semmik nekirugaszkodtak, hogy mindenné legyenek, végzetesen megszakadt volna valami, amit máig sem sikerült teljesen helyreállítani. Mintha valami máig hatóan megszakadt volna a magyar történelmi tudatban.

A hősiesség mindenekelőtt: morális teljesítmény. A hősök azok az emberek, akik tudatosan hoznak komoly áldozatot valamilyen magasabb rendű cél érdekében. Ezeknek az áldozatoknak mindig egy közösség szempontjából van értelme: ez a közösség lesz erősebb és gazdagabb minden áldozattal. És mennél erősebb egy közösség, annál nagyobb olyan közös vállalkozásokba foghat, amelyekre a tagjainak egymagukban esélyük sem lenne: egy magasabb rendű élet lehetősége nyílik meg egy ilyen erős közösség tagjai előtt.

A hősök áldozata azzal kerül a méltó helyére, ha példaképpé válnak: ha közösség, amelyért az áldozatukat hozták, vissza is igazolja ezt, és erkölcsi mérceként tekint rájuk, amelyhez azután ki-ki a maga mindennapi cselekedeteit igazíthatja. A történelmi tudat így irányítja a közösséghez tartozók viselkedését a közösség közös értékeinek megfelelően. Amit ma a nemzeti közösségünk iránti kötelességeinkről gondolunk, az legnagyobb része a magyar történelem nagy alakjai köré rendeződve él bennünk. A hősökre való emlékezés tehát nem a múltról szól, hanem a jövőről: olyan, mint egy nagy közös lelkiismeret-vizsgálat, számvetés azzal, hogy mit tettünk jól és rosszul, hogy a jövőben aztán, ha csak tudunk, már ne hibázzuk. Ez azonban csak lehetőség – és az már a közösségen múlik, hogy ténylegesen él-e majd vele. Hogy szembe tud-e, mer-e vele nézni, hogy miként tekintettek rá valaha azok, akik mindent feláldoztak érte; és rászánja-e magát, hogy megpróbáljon méltóvá válni minden valaha volt hősi áldozathoz.

A történelmi tudat azonban nem magától alakul, hanem sok igyekezet, sok teljesítmény közös eredményként: mást gondolnánk ma magunkról Kölcsey, Gárdonyi, Ady vagy Jókai nélkül. Egy egészséges közösség egyik legfőbb életfunkciója, hogy folyamatosan dolgozza fel, rendezi magában és értékeli a saját múltját, hogy a következtetéseit a jövőre nézve levonhassa belőle. És ehhez a rendben tartott múlthoz illeszti hozzá minden elmúló nappal-hónappal-évvel a múlttá való tegnapi jelen és tegnapelőtti jövő egyre újabb és újabb (és sokszor a korábban gondoltakat is átértékelő) tanulságait.

Ha viszont egy közösség lemond arról, hogy tagjai cselekedeteinek a saját fennmaradása érdekében egységes irányt szabjon, akkor a tűzzel játszik, mert ezzel a terepet másoknak engedi át (akik a legritkább esetben szoktak a barátainak bizonyulni). Az a közösség, amelyik nem tartja rendben a saját emlékezetét, bármelyik napon arra ébredhet, hogy idegen istenek előtt kell hajbókolnia. Minden elfeledett vagy elfeledtetett, elhallgatott vagy elhazudott hőssel az a közösség lesz szegényebb, amelyikért ez az elveszített hős valaha az áldozatát meghozta; és minden egyes példaképpé magasztosult hőssel az őrá így tekintő közösség lesz gazdagabb, erősebb és életképesebb.

A hőseink példája folyamatos mementó: arra figyelmeztet, hogy milyen magasabb rendű élet lehetőségei rejteznek-szunnyadnak is bennünk; és arra, hogy ha igazán rászánjuk magunkat, mi is csodákat tehetünk.

E gondolatok jegyében várunk szeretettel az 1956-os forradalom és szabadságharc kiskunmajsai emlékhelyére mindenkit, aki szeretne fejet hajtani Pongrátz Gergely, a Pongrátz fivérek, a corvinisták és mindazok előtt, akik valaha fegyverrel a kezükben estek el a magyar szabadságért, a megtorlások során áldoztak életüket, vagy azóta távoztak el közülünk. Örök dicsőség kísérje őket útjukon!

És dicsőség kísérje azokat is mind, akik még közöttünk vannak. Időről időre felröppennek hírek-híresztelések az 56-os szervezetek és a forradalom egykori résztvevői közötti egyetlenségekről; mi magunk is találkoztunk ilyennel. Ez az emlékhely azonban sokkal fontosabb bármilyen kicsinyes viszálynál: szívesen látunk és fogadunk itt mindenkit. Akik valaha az akkori világ legerősebb hadserege ellen a hazáért harcoltak, akkor is megérdemlik az utókor feltétlen tiszteletét, ha (sokszor éppen az átélt szenvedések és meghurcoltatás hatására) néha érzékenyebben vagy érdesebben reagálnak valamire: mi mindannyiuknak jó egészséget kívánunk, szeretettel várjuk ide őket, és tisztelettel meghajtjuk a fejünket őelőttük is.

Jelenleg a múzeumban és környékén nagyobb szabású felújítás kezdődött, ennek ideje alatt a látogatás természetesen szünetel. A kápolna és a sír előzetes bejelentkezést követően továbbra is folyamatosan látogatható. Bízunk benne, hogy mindaz a jó szándék és segítőkészség, amely ezt a felújítást lehetővé tette, maradéktalanul ideér, és nyár végén már mind az épület, mind a kiállítás a legjobb formájában fogadhatja látogatóinkat.

Május 18-án lesz tíz esztendeje, hogy Pongrátz Gergely, a Corvin köz legendás főparancsnoka eltávozott közülünk. Május 16-án, szombaton hajtunk fejet Kiskunmajsán a főparancsnok és hajdani harcostársai előtt. Délután 5 órától koszorúzzuk meg az ágasegyházi ’56-os emlékkápolnánál Pongrátz Gergely és Pongrátz Ödön sírját és a forradalom utáni megtorlások során kivégzettek emlékfalát, ezt követően értük ajánljuk fel a kiskunmajsai plébániatemplomban a 6 órái kezdetű szentmisét, majd 7 órától ünnepi megemlékezést tartunk a plébánia melletti Szent István Házban (Iskola u. 2.) Pongrátz Gergely tiszteletére. Minden tisztelegni kívánót szeretettel várunk.

Nahimi Péter