– 18 év, töretlen siker. Ön valamit nagyon jól csinál. Mi a titka?

– A szeretet és a kitartás. Szeretem a diákokat és szeretem a kémiát.

– Mióta van a pályán?

– 1981-ben kezdtem, immár 30 éve tanítok. Az első olimpikonom 1992-ben szerepelt sikerrel. Azóta majdnem minden évben kijut az olimpiára apáczais diák, és szinte mindig éremmel tér haza.

– Az önök intézményét, az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumot afféle versenyistállóként tartják számon. Miért?

– Nem szeretem ezt a kifejezést, mert úgy tűnik, mintha csak az iskola akarná a versenyeztetést. A természettudományi tagozatunkra sok olyan diák jön, aki már az általános iskolai tanára révén több versenyen kiváló eredményt ért el. Nekik életelemükké vált a versenyzés.

– Pedig természettudományos képzés terén az utóbbi nyolc évben csak óraszámcsökkentésről, leépítésről hallottunk, meg arról, hogy a gyerekeket nem is igazán érdekli a fizika, a biológia vagy éppen a kémia.

– Ez nem igaz. Az érdeklődés ugyanúgy megvan, mint bármikor korábban. A tehetséggel sincs gond, ugyanolyan jó képességűek a mai fiatalok is, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Az általános iskolából viszont alacsonyabb tudásszinttel ülnek be a gimnáziumi padba, mert az óraszámcsökkentések megtették a hatásukat. Mi viszont megtartottuk a korábbi óraszámainkat: a nem tagozatos osztályokban is három évig van kémia, a tagozatos osztályokban kezdetben heti 6 órában tanulnak kémiát. Hogy egy gyerekre minél több idő jusson, a csoportlétszám nem haladja meg a húsz főt. Én például 18 gyereket tanítok egyszerre, nem negyvenet, mint egy átlagos középiskolában. Emellett van szakkör és laboratóriumi gyakorlat is.

– Hogy választják ki a legjobbakat?

– A gimnáziumba jelentkezők felvételi vizsgát tesznek. A jókat könnyű kiválasztani: azonnal látszik, hogy ki tehetséges, és ki nem. A legtöbb diák a jó osztályzatért dolgozik. Az igazán tehetségeseket azonban nem az érdemjegy motiválja, hanem a probléma, a feladat. Ők nem azt keresik, hogy mit miért nem lehet megoldani, hanem épp ellenkezőleg: minél komplikáltabb egy képlet, minél nehezebb egy probléma megoldása, annál jobban érdekli őket. Ezek a diákok különleges személyiséggel rendelkeznek. A tantárgy iránti odaadásuk egészen speciális. Egyfajta jó értelemben vett tudományos megszállottság jellemzi őket.

– Az önök intézménye gyakorlóiskola, ahol a tanárjelöltek a tanítási gyakorlatukat töltik. Milyen a szaktanár-utánpótlás?

– Ezen a téren nagy gondok vannak. Kémiából például két vezető tanárunk összesen hat tanárjelöltet fogadhat félévente. Ehhez képest a hat helyre tavaly ősszel összesen egy fő jelentkezett, akiről menet közben kiderült, hogy a tanulmányi és vizsgakötelezettségeinek nem tett eleget, így meg sem kezdhette a tanítási gyakorlatát. Évről évre felkészületlenebbek a pedagógusjelöltek, egy leckével járnak a diákok előtt.

– Ez elég kínos lehet. Amikor a diákolimpikon többet tud a gyakorló tanárnál.

– Ez sajnos gyakran előfordul. A kivételt szinte csak azok az átképzős vegyészek jelentik, akik másoddiplomás képzés keretében veszik fel a kémia szakot. Ők szakmailag nagyon jól képzettek, nekik viszont meg kell tanulniuk tanítani.

– Hány jelenlegi olimpikonból lesz vajon kémiatanár?

– Sajnos a tanári pálya egyáltalán nem vonzó. Ha ma kellene pályát választanom, egyáltalán nem biztos, hogy én is tanár lennék. Egyre nehezebbek az oktatás körülményei. Egy kémia szakostól azt várják el, hogy kísérletezzen, illetve a tanulókat is vonja be a kísérletekbe. Egy átlagos középiskolában, ahol 35-40 diákkal kell dolgozni, és 5-6 órája van a tanárnak egymás után, a negyedórás szünetekben arra sincs ideje, hogy elmossa a kémcsöveket. Emellett a legtöbb középiskolában még krétára sem futja, nemhogy drága vegyszerekre. Nagyon nehéz jó eredményeket elérni ilyen feltételek mellett, miközben a tanár a kollégáitól is azt hallja, hogy a legtöbb felnőttnek nincs is szüksége kémiára.

– Ilyen körülmények között még inkább kimagasló Magyarország diákolimpikonjainak a sikeres szereplése. Hol állunk a nemzetközi mezőnyben?

– Ha csak az európai országokat nézzük, akkor Magyarország valóban az élvonalban van. Mind a Kémiai Diákolimpián, mind a Junior Természettudományi Olimpián Németország és Oroszország után európai viszonylatban az elsők között szoktunk végezni. Ezért is szeretnénk, ha a jövőben az ifjúsági diákolimpiák, ahol a legkisebbek, a kilencedik-tizedikesek mérik össze tudásukat, a többi versenyhez hasonló figyelmet kapnának. A tavalyi évben Nigériában rendezett Nemzetközi Ifjúsági Természettudományi Diákolimpiáról például mind a hat magyar diák ezüstéremmel tért haza. Világviszonylatban sem állunk rosszul, de észre kell vennünk, kik az igazi kihívóink: Tajvan, Dél-Korea, Kína, Japán, Thaiföld. Ezek az országok rengeteget költenek a természettudományos képzésre, így nem csoda, ha elviszik a pálmát. Ha a tudomány, az innováció terén versenyképesek szeretnénk lenni, ezeknek az országoknak a szintjéhez kell felzárkóznunk, ezt pedig csak színvonalas képzéssel érhetjük el.

Hernádi Zsuzsa