Előrebocsátom, a bíróság ítéletétől függetlenül Budaházy Györgyöt nem bűnösnek, hanem áldozatnak tartom. Úgy látom őt, mint azt az embert, aki festett magának egy képregényt a jók és rosszak harcáról, aztán felöltötte a számára legszimpatikusabb hős ruháját és belesétált a képregénybe. A valóság azonban sokkal árnyaltabb. John Rambót a valóságban életfogytiglanra ítélnék tömeggyilkosságért, mint ahogy a híres filmbéli akcióhősök kivétel nélkül mind a börtönben végeznék. Késsel, bombával, vascsővel ugyanis csak a hollywoodi akciófilmekben lehet igazságot osztani.

Szeretném azt is előrebocsátani, hogy azokat a ma kényelmes és jól fizetett állásban terpeszkedő megélhetési radikálisokat, akik álszent ígéreteikkel – veled vagyunk, Gyuri, megvédünk, Gyuri – fixálták benne az illúziót, hogy jó úton jár, felelősnek tartom Budaházy végzetéért. Persze ezt ők sohasem fogják elismerni. Majd figyeljük meg, ahogy ügyesen hárítanak. Pedig Budaházyt egyszerű lett volna megmenteni: fel kellett volna tenni a Jobbik listájára. És akkor a parlamentnek kellett volna előbb döntenie mentelmi joga kapcsán arról a kérdésről, amelyet e cikk bevezetőjében olvashatunk. És nem lett volna könnyű a válasz. De Budaházyt a radikálisok cserben hagyták, így az Országgyűlés helyett a Demokrata főszerkesztőjének kell megpróbálkoznia a válasszal.

A válasz kétféle lehet. Vagy túllépve ízlésbéli és politikai attitűdökön azt mondjuk, hogy amint az 1956-os utcai harcosokat hősöknek tekintjük, akik megérdemlik megbecsülésünket és védelmünket, a 2006-os utcai harcosokat is becsülnünk és védenünk kell, vagy azt, hogy a kettő nem ugyanaz. Ezért tehát tisztáznunk kell a Budaházy-jelenséget, melynek értelmezéséhez dr. Róth Miklós ügyvéd írása ad alapot: „különbséget lehet tenni a társadalom szintjén kialakuló és az államélet irányítási szintjén jelentkező terror között. Terror lent és fent: az előbbi a hagyományos értelemben vett terrorizmussal, az utóbbi az állami terrorizmussal azonosítható” – állítja a jogi szakértő.

Vagyis a terrorizmus akár fent, akár lent, az bizony terrorizmus, és úgy is kezelendő. Ha a rendőrségi jegyzőkönyvek állításai megfelelnek a valóságnak, és a Budaházy vezette csoport politikusok házát, autóját akarta felrobbantani, nekik nem tetsző közszereplőket vert agyba-főbe – s ezen állításokat a bíróság jogerősen megítéli –, akkor a terrorcselekmények mibenlétét illetően nem lehetnek kétségeink.

E cikknek nem célja és nem is feladata Budaházy György egyes tetteit jogilag minősíteni. Akár ő volt az egyik tettes – amit tagad –, akár más, a lényeg az, hogy olyan cselekedetekkel gyanúsítják, amiket valakik vitathatatlanul elkövettek: robbantások, robbantási kísérletek, tettleges bántalmazás – és ez terrorizmus. Az emberben mégis kétségek támadnak, hiszen emlékszik a 2006-os pesti utcák rettenetes látványára, a zsoldos hadakként tomboló rendőrhordák garázdálkodására. Vajon valóban terrorista, aki ellenük akár erőszak alkalmazásával is lázad? A kérdés megválaszolásához értenünk kell a helyzetet.

A Horn-korszak legfőbb törvényét a „lehet, hogy nem erkölcsös, de már jogszerű” elv fejezte ki, amelyről korábban jeleztük e lap hasábjain, hogy a kommunista diktatúra alapelvének – „nem is erkölcsös, nem is jogszerű” – lepuhított változata lett az átépítés („rendszerváltozás”) éveiben. Ez a mélyen romlott felfogás taszította végül a környezeténél is nagyobb gazdasági és morális válságba Magyarországot. Kérdés volt azonban – amelyre ma már pontosan tudjuk a választ –, hogy arra a kihívásra, ami 2006 őszén lényegében véve nyílt terrorban csúcsosodott ki, milyen módon kellett és lehetett a győzelem reményében felelni.

Akkor és ott kétféle válasz adódott. Az egyik a hatalom erejével a tömeg erejét kívánta szembeállítani: „lehet, hogy nem jogszerű, de már erkölcsös”, ami voltaképpen a mindenkori forradalmárok jelszava, amely a Gonosz nyílt erőszakára a Jó nyílt erőszakával felel. A másik válasz ez volt: „csak ha erkölcsös, csak ha jogszerű”, ami a mindenkori polgár hitvallása, mely mindaddig elutasítja az erőszakot, ameddig lát esélyt arra, hogy a „szeretet és összefogás erejével” a törvényes kereteken belül állítsa helyre a rendet.

Budaházyék a forradalmárok jelszavát követték, s ezt a hitvallást állították szembe Gyurcsányékkal, mert úgy hitték, mivel a demokratikus jogállam összeomlott, csak a forradalom brutális eszközei hatásosak. Hiszen háború van, ahol lőnek és robbantanak.

Ez végzetes tévedés volt. Tagadhatatlan, hogy 2006 őszén a rendőrök lőttek, és könnygázgránátok is robbantak. És mégsem volt forradalom, mert a demokratikus jogállam kereteit a Gyurcsány-kormány nem rúgta szét, az állam nem omlott össze, csupán annyi történt, hogy egy cinikus hatalom a posztkommunista stratégiában rejlő lehetőségeket a végletekig kihasználta. Révész Máriuszra névleg nem azért rontottak rá a maszkos rendőrök és verték véresre, mert fideszes képviselő, hanem mert úgymond azt hitték, randalírozó huligán.

A valóságban persze pontosan tudták, kiről van szó, de a látszat – ami ezúttal sem volt erkölcsös, de állításuk szerint jogszerű – Gyurcsány és Gergényi fedezetével elégségesnek bizonyult. A polgár erkölcse persze háborgott, mert tudta, hogy a hatalom hazudik. Azt hazudja, hogy tiszteli a demokráciát. „A rendőrökről véletlenül leesett az azonosító – egyszerre mindegyikről” – füllentette például Gergényi, és nem volt mód megcáfolni a szavait, mert a belső dokumentációkhoz akkor még senki nem tudott hozzáférni…

A Fidesz egy rövid ideig elbizonytalanodott az utcákra csalt ordítozó tömeg láttán – „Elkúrtad! Elkúrtad!” –, hogy talán tényleg kitörhet egy forradalom, ám hamar felismerte a Gyurcsány-kormány által állított csapdát: a háborgást tudatosan váltották ki, hogy a jelzés nélküli rendőrök a jogszerűség álarcában és annak védelmében ronthassanak rá a tömegre. Nem mellesleg e látszathoz jelentős mértékben járultak hozzá azok a „vadak” – Hegedűs Zsuzsa megfogalmazása szerint –, akik estéről estére szállították a felborogatott és felgyújtott autók, kukák képét. Ráadásul elég hamar kiderült, hogy a kezdetben pár ezer, utóbb már csak pár száz katasztrófaturistát nem számítva, csupán néhány tucatnyi utcai harcos állt szemben a rendőrökkel. Kiderült, hogy ez nem volt sem forradalom, sem szabadságharc, hanem egy különös, titkosszolgálati eszközökkel is gerjesztett hisztéria-fesztivál, amelynek célja az erősödő ellenzék visszavetése és a fennálló rezsim – sikeres – megerősítése volt.

A polgári tábor ezért az egyetlen használható stratégiát választotta: kinyilvánította, hogy csak a demokrácia keretein belül hajlandó fellépni a demokrácia egészséges működését veszélyeztető balliberális kormánnyal szemben. Az első válasz a 2006. november 4-i szolidaritási felvonulás volt – a polgár visszavette az utcát –, ami éppen ezért irritálta egyformán a Gyurcsány-kormányt és a vadakat, ám a felvonulásba már nem mertek belekötni. A második válasz az elsöprő sikerű népszavazás lett. E pontokon vált el egymástól végleg a polgári és a radikális tábor. A Fidesz mára Európa legsikeresebb, legnagyobb arányú támogatást élvező politikai bázisa lett, amelyik e szokatlanul nagy erőt egy alkotmányos keretek között lezajlott morális forradalom révén olyan elsöprő társadalmi támogatottsággal vívta ki, amelyik az őszi önkormányzati választásokon még tovább erősödött.

A radikálisok politikai szárnya némi késéssel szintén felismerte a csapdát; sietve lefordult a forradalmi romantikáról s inkább a „cigánybűnözés” jelszavával a társadalom aggasztóan elszegényedett, a hétköznapi „megélhetési” lopásoktól és rablásoktól felhergelt alsó rétegeiben az itt mindig hatásos rasszizmussal operált; azt program szintjére emelve jutott be az Országgyűlésbe. A föld alatti szárnynak azonban elmulasztottak szólni. Az pedig úgy járt, mint a régi szovjet viccben az ősz apóka. (Natasa miniszoknyában sétálgat a síneken, amikor felbukkan egy ősz apóka, vállán davajgitárral. – Natasa, te céda, miniszoknyában parádézol, miközben a fiaink a fronton harcolnak? – De bácsika, már hatvan éve vége a világháborúnak – mondja Natasa. – Tényleg? – csodálkozik az öreg. – Én meg csak itt robbantgatom a vonatokat.)

Budaházyék így jártak. Annyira szerettek volna hősleg fellépni, hogy nem tudták és talán nem is akarták felfogni, hogy az utcai zavargások nem egy létmodell összeomlásának a következményei, hanem egy nagyon ügyesen kitalált stratégia része, melynek célja a fennálló rend megerősítése oly módon, hogy a hazugságai miatt elutasított hatalom ellen lázadókra vetítse rá a terrorizmus vádját.

A butaság sajnos nem mentség. Az útszéli hangvételű és valami rejtélyes okból máig gond nélkül uszító kuruc.info által gerjesztett forradalmi álomvilágban élő föld alatti szárny „csikósnindzsái” valóságos politikusok valóságos házait valóságos bombákkal kívánták felrobbantani, és valóságos Molotov-koktélokat dobáltak rájuk. Erkölcsi tőkéjüket akkor veszítették el, amikor egy este a gyanútlanul hazatérő Csintalan Sándort megtámadták és kis híján agyonverték. Ez gyáva és aljas támadás volt.

Polgári demokráciában persze lehet lesből leütni, lelőni, felrobbantani valakit, de ezt a világ minden országában bűncselekménynek, s ha emberek megfélemlítését célozza, terrorcselekménynek minősítik. Vajon ki örülne annak, ha a radikálisok mintájára a közeljövőben megalakulna egy vörös kommandó, amelyik hasonló eszközökkel a Fidesz–KDNP iránti ellenszenvének adna hangot? Kinek tetszene, ha televíziós műsorvezetőket vernének össze, jobboldali politikusok házait robbantanák fel azzal a céllal, hogy megfélemlítsék az úgymond fasiszta tábort?

A terrorizmus terrorizmus, teljesen mindegy, hogy a szélsőbal vagy a szélsőjobb ágyában fogant. Mindegy, hogy fentről, az állami szférából támad, vagy lentről, álarcos suhancok képében. Az alkotmányos forradalom legszebb vívmánya éppen az volt, hogy ismét bebizonyította az ősi magyar mondás igazságát: nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Robbantani és rombolni könnyű. Építeni és újjáépíteni nehéz. Nekünk már, Istennek hála, ez az utunk.

Bencsik András