Buda István - festőművész

- A jelek szerint jó helyen látta meg a napvilágot. - Részben erdélyi székely, részben olasz eredetű családból származom. 1962-ben, egy véletlennek köszönhetően születtem Bukarestben, ahol mindössze életem első tizenöt napját töltöttem. Kolozsváron, a „kincses városban” nőttem föl, és mind a mai napig mélyen kötődöm szülőföldemhez. Becsületességet és hazaszeretetet tanultam apámat helyettesítő nagyapámtól, Lózsády Székely Andortól, a Fogaras környéki nemesembertől. Otthon szigorú követelmény volt a klasszikus magyar és világirodalom olvasása, értelmezése és a rendszeres testedzés. Főleg atlétikában és a küzdősportokban jeleskedtem. Követtük a latin mondást, miszerint: Mens sana in corpore sano (Ép testben ép lélek). Dacára annak, hogy azokban a nehéz időkben elég küzdelmesen éltünk, a vidámság és az optimizmus jellemezte családunkat. Mindenen tudtunk nevetni, még a legrosszabb dolgokat is aránylag könnyen leküzdöttük - máig nem tudom megfejteni, hogyan. Azóta él bennem az összetartozásba, családba és barátságba vetett rendíthetetlen hit. - Hol járt iskolába? - A kolozsvári Képzőművészeti Akadémián végeztem, ahol olyan kiváló mestereim voltak, mint Gergely István és Korondi Jenő. Ők szobrászművészként is maradandót alkottak, tanárként pedig a lehető legkiválóbb képzést adták, ezért örök hálát érzek irántuk. Hálát, amelyet az idő életre szóló barátsággá kovácsolt. Azzal, hogy szobrászként is képeztem magam, kialakult bennem egy olyanfajta térlátás, amely hozzásegít, hogy festményeim is szinte térszerű hatást keltsenek. A színek varázsa gyermekkorom óta lebilincselt, ezért választottam a festészetet, de tervezem, hogy szobrokat is készítek. Mindent összevetve hét évig tanultam. A kolozsvári iskola után a firenzei akadémiára kerültem egyéves mesterképzésre. Itt szereztem meg a „Maestro della Pittura” címet. - Életrajzából kiderül, hogy rengeteg helyen élt és alkotott. - Sok helyen jártam a világban, főleg a mediterrán országokat, Görögországot, Spanyolországot, Portugáliát tapasztaltam meg, végül Olaszországban, Toszkánában kötöttem ki, amelyet Erdély után harmadik hazámként tisztelek és szeretek. Mindenhol újabb és újabb dolgokat tanultam, és számos értékes tapasztalatot szereztem későbbi munkámhoz. Olyan kincseket, amelyeket érdemesnek tartottam arra, hogy művészetem részévé váljanak. Talán elmondhatom, hogy műveimmel én is hagytam némi nyomot magam után ezekben az országokban. 1994-ben jöttem haza végleg, ugyanis akkoriban ismerkedtem meg a feleségemmel. A szívem részben miatta, részben édesanyám miatt hazahúzott, ezért döntöttem úgy, hogy Magyarországra költözöm. Azóta Budapesten élünk, és nem bántam meg, hogy maradtam. Bár Olaszországban is alkotok, mégis itthon érzem otthon magam, annak ellenére, hogy az olaszok kelet-európaiként tárt karokkal fogadtak és befogadtak, mi több, nagy tisztesség számomra, hogy a mai napig saját művészüknek tekintenek. Persze ehhez hozzájárult az a tény is, hogy olasz vér csörgedezik ereimben és anyanyelvi szinten beszélem a nyelvüket. Természetesen Erdélybe is rendszeresen hazalátogatok. Két éve elhunyt édesanyám sírja a házsongárdi temetőben van. De kedves tanáraim, művész barátaim, valamint a csodálatos erdélyi tájak vonzása is szétválaszthatatlan kapcsot képeznek szülőföldem és közöttem. - Képei nem csak Magyarországon ismertek. - Több csoportos megjelenés mellett Svájcban, Hollandiában, Spanyolországban és Olaszországban voltak egyéni kiállításaim. Műveim megtalálhatók a világ számos országában: jelentős részük az Egyesült Államokban, Japánban, Dél-Koreában és a fent említett európai országok magángyűjtőinél, valamint közgyűjteményekben szerepelnek, például a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában is. Kuriózumként még gyermekkori festményeimet is bemutatták három évvel ezelőtt, az amszterdami Galerie A1-ben. Művészi pályafutásom első nagy lendületét a néhai Maria Pereda de Velasco, a Palma de Mallorca-i de Velasco Galéria tulajdonosa adta, aki 1992-ben felvásárolta addigi munkáim java részét. Nem sokkal később Magyarországra látogatott egyik budapesti tárlatom megnyitójára. Ma is élénken emlékszem, ahogy excentrikus öltözetével, nagy legyezőjével feltűnést keltett a jelenlévők körében. Az idei évben születésnapomon, november 4-én nyílik a firenzei Dóm tér szomszédságában lévő múzeumban összefoglaló kiállítás műveimből, majd jövő tavasszal Sienában lesz egyéni tárlatom. Büszkeséggel tölt el, hogy a firenzei múzeumban első magyar művészként szerepelhetek. Reményeim szerint az olaszországi kiállítás-sorozatot újabb európai kiállítások követik majd. Említettem, hogy szobrokat is szeretnék készíteni. A fejemben és vázlatszinten létezik már egy ilyen sorozat. Ha a távolabbi jövőre gondolok, akkor azt mondhatom, hogy szeretnék továbbra is a munkámnak élni és a magam szerény eszközeivel hozzájárulni hazám külföldi népszerűsítéséhez. Idáig úgy érzem, nincs okom panaszra. Jó érzés tudni, hogy azok, akikkel szakmai, sok esetben baráti kapcsolatom van, mindannyian nagyon jó véleménnyel vannak rólunk, magyarokról. Kortárs hazai példaképem Kokas Ignác mester, a kiváló festőművész és tanár. Bár nem lehettem tanítványa, mégis példamutató számomra embersége és művészi nagysága. Más nemzetek ilyen formátumú művészüket minden bizonnyal a vállukon hordoznák, mint ahogy méltán tették azt a rómaiak annak idején saját nagyjaikkal. Hazánkban óriási a szellemi és művészeti kapacitás, rengeteg a tehetséges ember, és ha ezt az intellektuális erőt és értéket méltó módon kezelnénk, szerte a világon sokkal ismertebbek és elismertebbek lennénk. - Hogyan jellemezné saját stílusát? - Stílusom a lírai absztrakt festészet gesztuális ágához kapcsolódik, ahol azonos jelentősége van a színek és vonalak látvánnyá formálásának. Az érzéseimet leginkább kifejező vonalak képezik a kompozíció lényegét, sejtelmes, néhol éles megjelenésük adja a kép erejét, míg a színek a mű emocionális világát teremtik meg. Pár évvel ezelőtti munkáimban a negyedik dimenziót, az időben való utazás misztikáját kutattam, elmúlt idők hangjainak és a jövendő vélt üzeneteinek látvánnyá alakításával. Egy-egy alak vagy ábra egyben a mű lényege is volt: például a Váratlan hajók című sorozatból felsejlő árboc- és hajóroncs formák a tenger zúgásának, a szél hangjának illúzióját építették be a képen megformált térbe. Ugyanez érvényes az Üzenetek a jövőből című sorozatra, ahol emberre emlékeztető alakok, különös tárgyak tűnnek fel egymáshoz kapcsolódva a képzelt jövőben. Legújabb festményeim a csendről, a meditálásról, a gyöngy ragyogásáról és az élőlények karmájáról szólnak. Inspirál a tibeti kultúra, tanulmányozom annak titkait, rejtélyeit. Mindezeket megpróbálom ötvözni az ősi székely jelképrendszerrel - itt egyébként a képek rajzolatára és kompozicionális felépítésére gondolok -, és ezt a szimbiózist egy felfokozott színvilággal megjeleníteni. Előszeretettel használom az intenzív bíbor különböző változatait, amelyek mind a keleti, mind a görög-római kultúrában a földi örömöket, az életbőséget szimbolizálják, valamint a sárga megannyi árnyalatát, amelyek a magasztosságot és a megdicsőülést hivatottak kifejezni. A festészet feladatát abban látom, hogy a szemen keresztül szerezzen örömet a léleknek, mint ahogy a fülön keresztül megteszi azt a zene. Ezért egyéni színvilágom közvetítésével igyekszem olyan állapotba hozni a nézőt, hogy mire kiderül számára az előtte lévő műben lévő gondolat, addigra már a látottak foglya legyen. Mint mindenben, a festészetben is az a legfontosabb, hogy az ember milyen gondolatvilágot képvisel, és azt hogyan tárja embertársai elé. Én a magam és a közönségem örömére dolgozom, és teszem mindezt a legnagyobb igényességgel és hivatástudattal. Csak olyan művet adok ki a kezemből, amelyet magam is szívesen nézegetnék, és amelyikkel szívesen együtt élnék. Őszintén remélem, hogy művésztársaimmal együtt, közös erővel sikerül kitolnunk a kultúra szekerét abból a kátyúból, amelybe az utóbbi időben belesüllyedt, és bízom benne, hogy előbb-utóbb még azoknak is kinyílik a szeme és meglátják a maradandót, akik ma még a reklámok és az egy-két napos „sztárok” bűvkörében élnek. Mivel hívő ember vagyok, hiszek az alkotás magasztosságában, a művészet erejében, és nem utolsósorban Magyarország dicső és boldog jövőjében.
Szerkesztő: 
Simon Rita