Baróti István - orgonaművész

– Hallotta őt játszani? – Soha nem hallottam, tizenhat éves voltam, mikor 1956 januárjában meghalt, de akkor már itt éltünk Magyarországon. Engem még újszülöttként hoztak át 1940-ben a szüleim, és itt, Komárom megyében telepedtünk le, Almásfüzitőn, apám ott kapott állást, a közeli kőolajfinomítóban lett lakatos. – A zenével hogyan került kapcsolatba? – A háború után mint kibombázottakat Budakeszire telepítettek bennünket egy üresen álló házba, amelyből viszont egy sváb családot telepítettek ki Németországba, ahogyan oly sok Budapest környéki faluból is tették. A menekült lét kesernyés volt, mégis hálás vagyok a sorsnak, mert adott egy Kati nénit, aki harangozó volt a budakeszi templomban. Mellé szegődtem, segítettem neki harangozni. A harangzúgás volt az első hang, ami a templomhoz kötött, a második pedig az orgona hangja, amit úgy hallgattam, hogy a harangkötél az orgona mögött lógott le, és mikor húztam, a hátammal nekitámaszkodtam az orgonának. Ahogy megszólalt, olyan furcsa rezgést éreztem, rátettem a fülemet, és hallgattam a hangjait. Hallottam szelepkattogást, mély hangot, magasat, erőset, gyöngét, és ez az egész érdekes világ az agyamban elkezdett munkálkodni. A harangzúgás meg az orgonazúgás együtt adta a templomi közeget, ezzel a kettővel sejtette meg velem a sors, hogy egyszer templomhoz fogok kötődni. Azt pedig, hogy éppen az esztergomi bazilikához kötődöm majd, úgy adta tudtomra, hogy valamikor, talán nyolcéves korom előtt, kezembe került egy imádságoskönyv, amelyben egy papírcsipke szegélyes szentképen megláttam a bazilika rajzolt képét. Valahogy megragadt bennem, olyan különösnek tűnt, hogy három tornya van, meg hónaljai, és ez a furcsa látvány erősen megfogott, ez volt az első élményem erről a templomról, ahol most ülünk és beszélgetünk. Az élmény elmerült bennem, és csak évekkel később, mikor már esztergominak is mondhattam magam, akkor jutott eszembe, hogy ezzel indult az itteni kötődésem. – Hogyan lett önből esztergomi is? – Úgy kezdődött, hogy 1956 júliusában, mikor a bazilika felszentelésének századik évfordulója közeledett, a budakeszi kántor néni a családjával elindult ide, és engem magukhoz vettek, hogy majd segítek az Irma néninek a gyaloglásban, meg viszem a csomagját. Egymáshoz voltunk már szokva, ugyanis egy törés után nem forrt össze a lába, ezért én rendszeresen ott ültem mellette az orgonapadon, és nyomogattam a lábammal a basszus billentyűket, mikor játszott. Az ötvenhatos tavaszi nagy árvíz nyomai még látszottak a városon, mikor megérkeztünk, emlékszem, érezni lehetett az iszapszagot, ahogy jöttünk fölfelé a templomhoz. Akkor jártam először ebben az épületben, ott álltam bal oldalon, a háborús bomba támadás miatt akkor még mozgó köveken, és hallgattam Lisztnek az Esztergomi miséjét: a harsonák hangja úszott a levegőben végig a templomon, érdekes hanghatás volt. Akkor még nem ismertem a művet, azóta már vezényeltem is itt néhányszor, hála istennek. Egyébként Irma néninek köszönhetem Liszt Ferenccel való kapcsolatomat is. Egyszer megláttam nála a fényképét, amely 1883-ban készült, és egyből megkapott az arca, az az ősz haj, a mélyre látó szempár, a bibircsókos homlokzat meg egyebek, és elcseréltem vele egy Mozart-képre, azóta is boldogan őrzöm az emlékével együtt. Ugye ismert, hogy Liszt az Esztergomi misét e templom felszentelésére írta, és ő maga játszotta el 1856-ban, eszembe is jut sokszor, mikor feljövök az orgonához, hogy ezeken a lépcsőkön ő is járt legalább három alkalommal. Tehát: Esztergom, orgona, Liszt Ferenc. Ez már egy életpálya kijelöléséhez elég szép háromszög. – Hogyan haladt előre ezen a szépen kijelölt pályán? – Áldott emlékű két zongoratanárnőmnek köszönhetem a legtöbbet, egész épülésemet, mert egyikük kiválóan rakta le az alapokat, másikuk ugyanilyen jól fejlesztett tovább – valójában mindent nekik köszönhetek. Azt mondhatnám, hogy a tanárnő, amilyen lélek, én abból élek, és most szeretném, ha a lélek és élek szavak kicsengenének a mondatból. Ha pedig az orgonáról beszélek, Budakesziig kell visszamennem, a templomi foglalatossághoz, ahol az orgona tetején ott sorakoztak a kották, amelyekből a kántor játszott. Egyszer gondoltam magamban, letörlöm őket, mert nagyon porosak, csakhogy az egyiket leejtettem és szétesett. Szinte bocsánatot kértem tőle, ne haragudj, kotta, hogy leejtettelek, belenéztem, és a hangjegyeket szemlélve lassan hallani kezdtem a zenét, Bach D-moll toccata és fúgája volt. Igaznak tartom utólag Kodály ragyogó kijelentését, hogy a jó zenész látja, amit hall, és hallja, amit lát. Ezt később saját magamon megtapasztaltam. A kottaolvasási készségem ekkor javult ugrásszerűen, nem a zongoraórák szenvedéssel teli gyakorlásai során. Jó kis rúgást adott, begyorsultam, elkezdtem komolyan ismerkedni az orgonával, és játszani a művet magamtól. 1956 őszén vettek fel az orgona tanszakra a konziba, addig karvezetés előkészítő tanszakra jártam, ahol kiválóan tanítottak zongorázni, meg szolfézzsal is foglalkoztam. Az is ment, nem volt utált dolog előttem, később szolfézstanár lett belőlem, csak amolyan harmadik számú elfoglaltságnak tekintettem. December ötödikén lesz negyvenkét éve, hogy diplomáztam a Zeneakadémián, azon az orgonán, amit éppen akkor adtak át újonnan, most meg nemsokára lebontják, mert felújítják a Zeneakadémia épületét. Sajnálom, mert életemből egy rész megsemmisül, nem is találkozom vele többet, de hát Istenem, a halottak is ilyenek az ember életében, voltak, és most nincsenek. – Az orgonák nem negyvenkét évet szoktak élni, inkább egy-két évszázadot, furcsa, hogy ettől ilyen hamar megválnak. – Igen, vannak orgonák, amelyek több száz évet kibírtak, mázlijuk volt, vagy nem volt pénz átépítésre, vagy olyan jól sikerültek, hogy ragaszkodnak hozzájuk. A zeneakadémiai nem ilyen, az különböző erővonalak mentén jött létre 1967-ben, valahogy úgy, mint most a budapesti négyes metró. Szeptemberben adták át, én két és fél hónappal később diplomáztam rajta, és emlékszem, hogy szinte vad jellege volt a hangjának, nem volt elég basszusa, igen nyersen szólt, nyugodtan nevezhetem csúnyának, nem fénye volt a hangjának, hanem harsányan visított, szinte fárasztott. Mindegy, nem érdemes érte rekviemet mondani, csak sajnálom, mert én diplomáztam rajta először. Orgonistává azonban csak úgy lehet válni, ha az ember gyakorol, tehát valahogyan hozzá kell férni egy gyakorló hangszerhez, erre pedig jobbára templomokban adódik lehetőség. Ezért elszegődtem a máriaremetei templomba orgonistának, és ott játszottam 1961-től 1975-ig. – Ezzel a hangszerrel, amelyik mellett most ülünk, hogyan került közelebbi kapcsolatba? – A hatvanas évektől már kezdtem Esztergomba járni, általában hajóval jöttem, mert a Dunáról nézve, mikor a lombos fák fölött először megjelent a bazilika, vágyat ébresztett bennem, hogy mikor érek már oda, annyira jó volt látni. Aztán eltűnt a szemem elől, és újra megjelent, egész végig fönt álltam a hajó tetején, és néztem ezt az épületet, egyszer még esőben is ott maradtam. Az itteni karnagy vitt be először ebbe az orgonába, azt mondta, megmutatja benne az értéket, mert még áll benne romosan az az orgona, amelyiken Liszt Ferenc játszott. Ott állt előttem egy fölfoghatatlan, megérthetetlen valami, akkor néztem szembe először azzal a ténnyel, hogy itt van valami érték, de romos, újjá kéne alkotni. Egyre többet jártam ide, és a hetvenes évek elejére már eljutottam odáig, hogy kitisztítottam saját kezűleg az orgona pusztuló sípjait és a szélládáját, kezdtem fölfedezni, mit is láthatok itt, elkezdtem a hiányzó sípok pótlását saját pénzből, persze csak az egészen aprókat, amelyek alig kerültek néhány ezer forintba. Ez az egész tevékenységem tulajdonképpen afféle szelíd beetetés volt, jelezni akartam, hogy egy katedrális nem maradhat tisztességes hangszer nélkül, akármilyen nehéz is, de valamit kell tenni. Nehezen indult, de 1978-tól megkezdtük a történelmi orgona megmaradt részeinek felújítását, akkor már három éve én voltam itt az orgonista. Az elmúlt harmincegy évben egy tízéves, és egy most már három éve tartó szünettel dolgozunk rajta, négyheted részben készen áll, de a szándék a befejezésre nem túl erős, hiszen úgy gondolkoznak, hogy a hangszer szépen szól, az orgonista ügyesen játszik rajta, meg különben is pénzbe kerül a felújítás. Tényleg úgy szól, mintha kész lenne, mert törekedtem rá, hogy így szóljon, de még nincs kész. – Mit érdemes tudni Magyarország fő templomának orgonájáról? – Tizenöt méter széles, tizenkét méter magas, a középső nagy síp hatméteres, de belül van a legnagyobb, az tíz méter, a legkisebb síp pedig nyolc milliméter, közte mindenféle méret található, több mint hétezer sípja van. Az országban két olyan orgona található, amelyben nyitott, harminckét láb méretű faprincipál van, az egyik itt, a másik a Művészetek Palotájában, annak az orgonáját én terveztem. A principál szót fő játéknak lehet fordítani, az orgonában különböző fekvésekben megszólaló, értelmes, gerinces hangot jelent, minden regiszter egy játék, minél nagyobb a hangszer, annál több van benne, annál nagyobbak az orgonista lehetőségei. Negyvenedik évemet taposom zeneiskolai tanárként, tapasztalatból mondom, hogy jó lenne, ha a most felnövő orgonisták megtapasztalhatnák ezen a hangszeren, hogyan is lehet még játszani azonkívül, ahogy ők most játszanak. Boros Károly