Őseink a finnugor népek által lakott területen áthaladva valóban átvettek néhány száz szót; ez jogosította fel az Osztrák Birodalom, majd a Monarchia ideológusait arra, hogy megfosszák a magyarságot ősi származástudatától. Minden török–magyar kapcsolat az Osztrák Birodalom, majd a Monarchia végét jelentette volna, ezért német és osztrák kutatókkal (Schlözer, Budenz, Hunsdorfer, stb.) kidolgoztattak a magyarok számára egy olyan őstörténetet, amely elvette e nép tartását, igazi, hagyományokon és krónikáinkon nyugvó múlttudatát. Ez az ideológia kapóra jött a sztálini-rákosi-kádári időkben is, hiszen e tézis szerint a magyarok „őshazája” a nagy Szovjetunió területén volt.

Egyre-másra alakultak bel- és külföldön finnugrisztikai tanszékek, kutatóintézetek, sulykolták e tanokat iskolákban, egyetemeken. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen ma is működik finnugor tanszék, de magyar őstörténetet egyedül a Gödöllői Agrártudományi Egyetem – ma Szent István Egyetem – hallgatói tanultak.

Őstörténetünket illetően ma is ugyanaz a kettősség uralkodik hazánkban, mint az „ugor–török” háború idején a XIX. század végén. A hivatalos szervek kiszolgálják a mindenkori kormányzatot, a magyar emberekben pedig tovább él igaz származásunk tudata; ez a kettősség meglehetősen nagy zavart okoz történelmünkben.

Az ujgurokkal való foglalkozás aktualitását az adja, hogy egy nagy nemzetközi (belga, német, lengyel, magyar stb.) DNS-kutatás eredményeként genetikusok arra a megállapításra jutottak, hogy „a magyaroknak genetikailag semmi közük sincs a finnugor népekhez…, viszont igen közeli genetikai kapcsolatban állnak a belső-ázsiai korábbi és ma ott élő török népekkel, így a belső-ázsiai ujgurokkal…” Amíg a „nemzetközi sajtó” az unalomig menő gyakorisággal számol be mondjuk a palesztinok és az izraeliek szinte minden percéről, addig az őstörténetünkben fontos szerepet játszó, a magyarságnál jóval nagyobb lélekszámú ujgurokról soha nem hallunk, soha nem olvasunk.

Józanul mérlegelve kapcsolatunkat, nem arról van szó, hogy közeli rokonságban állunk az ősi vagy mai ujgurokkal, hanem az ő elődeik valaha ugyanazon – előbb a hun (hsziungnú), majd türk – törzsszövetségnek voltak a tagjai, amelynek a mi őseink is.

Az ujgurok Belső-Ázsiában (Kelet-Turkesztánban, „Ázsia Szívében” maradtak), mi pedig a népek országútján visszafoglaltuk a Kárpát-medencét, a világ legtermékenyebb medencéjét, Atilla örökségét. Vagyis, ha az ujgurokhoz járunk, nem mint közvetlen rokonainkhoz megyünk.

Egyetemi hallgatóimnak úgy szoktam ezt szemléletesen elmondani: ha nem ismertem a nagyapámat vagy a nagybátyámat, akkor elmegyek abba a faluba, ahol a nagyapám, nagybátyám élt, megkérdezem a volt szomszédait, hogy milyen volt a külseje, hogyan élt, milyen szerszámai voltak, milyen növényeket termesztett és milyen állatokat tartott. A mai ujgurokhoz tehát analógiakeresés céljából járunk.

Kik az ujgurok, hol élnek? Egy átlagos magyar ember igen keveset tud róluk, pedig a marikhoz-cseremiszekhez való utazgatás helyett történészeinknek, néprajzosainknak, nyelvészeinknek ide kellene menniük, hiszen nyelvük, testalkatuk, élettani sajátosságaik és kultúrájuk megőrizte mindazt, amit nálunk az idő és viharos történelmünk kissé már megkoptattak.

Az ujgur belső-ázsiai török (türk) nép. A téves hiedelmekkel szemben nem a mongolid típuscsoportba, hanem az europidba, de nem is az indoeurópaiba tartoznak, ugyanúgy, mint a magyarok. Ugyanúgy néznek ki, mint az a belső-ázsiai nép – a magyar –, amelyik több hullámban (mint szkíta-hun, mint avar, mint „Árpád népe”, mint jász, mint kun) a Kárpát medencébe költözött. Számban legtöbben, mintegy 500 ezren Árpád magyarjai voltak, akik 895–896-ban érkeztek a Kárpát-medencébe. Erre a Stein Aurél által elkezdett, majd kollégáimmal befejezett asztanai temetőből kiásott, mintegy 1200 csontváz feldolgozása után döbbentem rá, de a ma élő ujgurok is meggyőztek erről.

A kínai Császári Évkönyvek „hujhónak” nevezték őket és részben a hsziungnú (hun) törzsszövetség, részben a tielö (türk) népek tagjaiként említik. Fővárosuk Bes-balik (Gaucsong) Turfán területén volt; romjaiban ma is megcsodálható építészetük és vallási szentélyük. Valaha Habaglan környékén, az Orhon folyó mellett éltek.

Kései fénykoruk 745–840 között volt, amikor ők voltak Belső-Ázsia urai; előkelőknek, nemeseknek, Belső-Ázsia „szellemi arisztokratáinak” nevezték őket. Sajátos magánhangzó- vonzat jelölésű (ligaturás) mássalhangzós írásuk a „hú-írás” volt, amely közeli rokonságban állt a szogdokéval és az ősi magyar írásrendszerrel. Ezzel az írással átírták az ősi hun szövegeket (törvénykönyveket, receptgyűjteményeket és hasonlókat), majd ezt az írást vették át a mongolok, akik ennek sajátos változatát a legutóbbi időkig megtartották.

Az ujguroknál a legegyszerűbb ember is tudott írni-olvasni; már évszázadokkal Gutenberg előtt ismerték a könyvnyomtatást. Napjainkban kettős írásrendszerük van; az idősebbek még olvassák az ősi írásjeleket, de a fiatalabbak már arab betűvel, újabban latin betűkkel írnak. Jó hír, hogy a legutóbbi időkben az ujgurok visszatértek ősi írásukhoz.

Vallásuk egyistenhitű volt, hol manicheista, hol nesztoriánus keresztények voltak, de sokáig megtartották az eredeti, sztyeppi nagyállattartó népek egyistenhitét is, amely szerint csak a Teremtő Istent imádták és tisztelték teremtményeiben. Ősi török (türk) nyelvüket ma is beszélik.

Birodalmukat 840-ben a kirgizek döntötték meg, akik bevonultak Ordu-balikba, az ujgur fővárosba. Bár ez az ujgur politikai nagyhatalom végét jelentette, de nem az ujgurokét általában. Míg a zsuanzsuanok és egyes türk népek beolvadtak a soron következő „nomád” birodalmak népelemeibe, addig az ujgurok déli és délnyugati irányba elmenekültek, kiürítvén addigi szállásterületeiket. A tizenhárom ujgur törzs – inkább nemzetségnek nevezhetjük – dél felé, a kínai határvidék felé menekült, de már a következő évben – 841-ben – vezetőjüket, Vukiát kagánná választották. Az ujgurok ezen csoportja 848 után elvileg „eltűnt”.

Jobban járt azonban a Nyugat felé menekült tizenöt ujgur törzs (nemzetség), amely két csoportra válva részben Hszincsiang területére, a Tien-san középső, keleti részben Bes-balik és Kucsa között telepedett le. Ez volt fennmaradásuk titka; új körülmények közé kerültek, ahol identitásukat a mai napig meg tudták tartani. A Tangdinasztia bukását követő Vu taj, azaz „Öt dinasztia” korszakában (907–960) az ujgur uralom Kanszuban konszolidálódott; központjuk Kancsou és Sacsou lett.

A kínaiakkal szoros diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatban álltak. Amikor 924-ben a kínai császár elfoglalta az Orhon vidékét, elűzve onnan a kirgizeket, nagylelkűen felajánlotta a kanszui ujguroknak, hogy térjenek vissza ősi szálláshelyeikre, de az ujgurok már megszokták új környezetüket – vesztükre itt maradtak, mert 1006-ban a tangutok veszélyeztették őket, akik 1028-ban elfoglalták Kancsout. Kelet-Turkesztán több mint ezer éven át szabad állam volt. Hol Kína oldalán, hol ellenségként, de véres csaták árán sikerült megőriznie függetlenségét.

Területüket 1876-ban a kínai császári seregek elfoglalták. Ujgur források szerint a kínaiak betörés során egymillió őslakost mészároltak le. Az ujgurok azonban nem adták meg olyan könnyen magukat. 1884 óta, amikor hivatalosan is a Hszincsiang tartomány részévé váltak, 65 éven át 42-szer szerveztek fegyveres felkelést a kínai császári megszállók ellen. Kétszer is kivívták önállóságukat. 1933-ban létrehozták a Kelet-Turkesztáni Iszlám Köztársaságot, és 1944-ben hirdették ki a Második Kelet-Turkesztáni Köztársaságot. Kanszut és Hszincsiangot 1915-ben a kínaiak végül is elfoglalták és Kína egyik tartományává tették. Az előbbi 3, az utóbbi 5 évig állt fenn.

Az ujguroknak két nagy csoportját különböztetik meg. „A tulajdonképpeni ujgurok” (jugarok, yükük) nagy része a mai Kína legnyugatibb tartományában, Hszincsiang-Ujgur tartományban élnek; lélekszámuk a kínaiak szerint 12 millió, saját magukat 24 millióra becsülik. Kisebb részük – mintegy 800 ezren – Kazakisztánban, főleg Alma-Ata (Almati) környékén él, de sokan vannak Kirgizisztánban is.

Legősibb, valaha legelőkelőbb csoportjukat a sárga-ujgurok (sarig uygurok) vagy yükuk alkotják, akik hét törzsre szakadva mintegy 10 600-an még az első évezred végén elhúzódtak a selyemút forgalmas, kultúrát globalizáló útvonalától és a Góbi-sivatagnak Tibet találkozásánál lévő tartományában (Kanszu) Sunan Yugur Autonóm megyéjében, Zangye és Kan Loa városok környékén, az úgynevezett „Hexi-Korridorban” élnek; az ujgurok uralkodó családjával, a jaglakarral azonosítjuk.

Ők voltak azok, akikhez Kőrösi Csoma Sándor indult; Darjeelingben halálos ágyán Campbell angol katonai orvosnak így hagyatkozott: „Aki magyar e területre utánam jön, ne foglalkozzon a tibeti–angol szótárral, hanem egyenesen menjen a jugarok földjére.” A nagy Historia Mundikból és a tibeti (szonglai) történeti könyvekből jól tudta, hogy „a magyarok bölcsőjét” náluk és köztük kell keresnie. Hogy magyar kutató miért jár az ujgurok – főleg a sárga-ujgurok – közé? Mert több mint ezer éven át meg tudták őrizni ősi kultúrájukat.

Zeneanyaguk szinte azonos a magyar zenekinccsel; egyik énekesnőjük – Yinxindzsísz – nemcsak népzenevilágukat, de mondavilágukat is megőrizte. Ősi hangszereiket ma is használják. Nem hétköznapi használati írásuk közel áll az ősi magyar íráshoz, ismerik a kopjafaállítást, ma is gyógyító természettudományos ismeretekkel rendelkező táltos-papjaik – gyógyító embereik – vannak, nyelvük a legősibb, legkeletibb török (türk) nyelvek közé sorolható.

Szókincsük sok magyarral azonos szót tartalmaz, népművészetük alapmotívumai (tulipán, szegfű, gránátalma, páva, búzavirág) azonos a mi népművészetünkével, táncviláguk, meseviláguk közel áll a miénkhez. Expedícióink tagja többször is Cey-Bert Gyula Róbert volt, aki ételkultúrájukat, ételfilozófiájukat a múltban és a jelenben tanulmányozta. Ma is főbb ételeik közé tartozik a keng (pörkölt), a takeng (a gulyás), a csuro (túró), a hurka, a csörege, a lebbencs és sorolhatnám tovább.

Első expedíciónk alkalmával felmentünk ujgur barátainkkal az Estenri-taura (az Isten hegyére), ahol ősi szokás szerint bárányáldozatot mutattak be. Közben Jaloga – a vezértörzs főnöke – elmondta a „török népek balladáját”. „…A jugar, az ujgur, az özbeg, a karakalpak, a kazak, a tatár, a qun… kardes (testvér). Ősi törzsszövetségük egyik tagja 1600 évvel ezelőtt elment Magyarisztánba… Majd csak egyszer valaki visszajön közülük.” Amikor megtudták, hogy mi Magyarisztánból jöttünk, attól kezdve „otthon” voltunk náluk, köztük.

Az ujgurok és különösen a sárga ujgurok kutatása azért is sürgető, mert a beolvadásbeolvasztás szélén állnak. A nyomasztóan hatalmas Kínai Birodalom felmorzsolja a területén élő más etnikumhoz tartozó, kisebb lélekszámú közösségeket. Ha az ujgurok nyom nélkül tűnnének el a történelem süllyesztőjében, a legnagyobb vesztesek között mi is ott leszünk. Megszakadna egy vékony fonal, ami a múltunkkal köt össze.

Kiszely István