Egy szentendrei zsákutca végén áll az emeletes épület, ahová Szilárd István élete utolsó évtizedében hazajárt. A mellette és vele lakó Vörös Jolandával osztotta meg évei nagy részét. Alig egy hónap telt el a megrázó halálhír óta, amikor meglátogattuk Vörös Jolandát. Azt hittük, az Atilla Király Népfőiskola vezetőjéhez érkeztünk, de mint megtudtuk, egy lemondott igazgatóval fogtunk kezet. Ő nem akart erről beszélni és mi sem, mivel Szilárd Istvánról szeretnénk megemlékezni. A távozás azért utóbb mégis szóba került.

Egy bajtárs halála

A budai kávézóban egy gárdista ül velünk szemben. Krakkói élményeiről mesél. Lech Kaczynski halála után, a Konzervatív 56-os Antibolsevista Szövetség (KABSZ) alelnökeként utazott oda, hogy fejet hajtson a repülőszerencsétlenségben elhunyt lengyel államfő földi maradványai előtt. Koszorúztak, a lyukas nemzeti zászlóval elénekelték a Himnuszt. Vele tartott a szervezet elnöke is. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének nyilvánosságot alig kapó ellenpólusát 2008-tól haláláig Szilárd István vezette. Székely András a második kerületi Jobbik alapító tagja, később alelnöke.

– A Gárda megalakulása előtti első felvételi beszélgetésen találkoztam vele először, ott ült az elbeszélgetők között. A felvételem után a kerületben én hoztam létre a Gárda és a Jobbik irodáját és a szervezés során elég sok feladatom volt. Hetente, kéthetente rendeztünk összejöveteleket, elbeszélgettünk a pártolókkal. Ezeken Szilárd István is rendszeresen megjelent. Mindig szeretettel hallgattam a beszédeit. Nagyon értelmesen, összefogottan beszélt. Amit elmondott, az megragadta a hallgatót.

A legtöbb beszédén valószínűleg Porubszky István ’56-os szabadságharcos volt jelen. Potyka bácsi az otthonában fogadott minket. Számtalan lakossági fórumot tartott Szilárd Istvánnal. Még mindig nem tudja felfogni, hogy meghalt.

– Véleményem szerint nagyon sok politikust mellényzsebbe tett tudásban, magyarságban, egyenességben és őszinteségben. A hazáját mérhetetlenül szerető, a nemzetét féltő, segítőkész magyar ember volt. Lenyűgöző beszédeket tudott mondani. Mutatja a halott barát névjegykártyáját, amelynek egyik sarkában az árpádsávos címer található, a név alatt pedig csak annyi: egyetemi docens.

Szilárd István doktori címmel rendelkezett, tanított a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen, kiválóan beszélt angolul és oroszul. A rendszerváltást követően összesen hat évig dolgozott a Honvédelmi Minisztériumban osztályvezető-, később főosztályvezető-helyettesként. Nyugalmazott alezredes volt, temetésén részt vett a Magyar Honvédség díszszázada. Családi háttere nem volt mindennapi. Kiss Ernő 1848-as altábornagy és aradi vértanú leszármazottja volt, anyai nagyapja rongyos gárdista, apja karnagy és zeneművész, anyja angolkisasszonyoknál nevelkedett tanítónő.

Krakkóba vele tartott Potyka bácsi és Reiner Péter is. A zsidó származásáról ismert, a Magyar Gárda-perben is megszólaló, a Gárdába az elsők között belépő pártoló tag 2007-ben találkozott először Szilárd Istvánnal.

– Kiegyensúlyozott, szerény, derűs férfi volt. Aurája volt, a tudásával szerzett tekintélyt, nem voltak haragosai, szerették az emberek. Önzetlen nemzetszolgálat jellemezte. Az a félelmetes emberi tartás, amivel az elvei mellett kiállt, engem nagyon megfogott. Büszke voltam a barátságára. Közös élményként a krakkói főhajtás mellett egy tavalyi székelyföldi kirándulást említett a Demokratának. A már hagyománnyá vált honismereti utakon ismert jobbikos politikusok, például Morvai Krisztina és Gaudi-Nagy Tamás is rendszeresen részt vettek.

– Sajnos az idei utazásunk egyik része Kárpátalján éppen a temetés napjára esett. Beregszászon huszonkét társammal megálltunk és gyertyát gyújtottunk érte. Megadtuk neki azt a tisztességet, amit a temetése napján illett. Halála sok embert megrázott és mélyen elgondolkoztatott.

Kötelékek

Szilárd István magasra tette a mércét lánya előtt:

– Mindig arra tanított, hogy ne legyek középszerű. Abban, amit csinálok, legyek mindig a legjobb – emlékezett vissza lapunknak egyetlen gyermeke, Ildikó. Szigorú volt és következetes. – De a szigor nem volt öncélú. Ha bármikor bármit szerettem volna mondani, kérdezni, kérni, abban a pillanatban letette az újságot, vagy abbahagyta, amit éppen csinált, és teljes figyelmével fordult felém. Mérhetetlenül szerette az unokáit. – Amennyire szigorú volt apának, az unokák annál inkább az ujjuk köré csavarták. Büszke volt a kislányomra, aki balettozott, zongorázik, rajzol és színészkedik, és a kisfiamra, akinek a természete nagyon hasonlít az övére, és aki ugyanúgy katona szeretne lenni, mint a nagyapja. Sokszor hallom tőlük, hogy ez vagy az úgy van, ahogy mondják, mert a Papa azt mondta.

A család volt a legfontosabb az életében. Feleségével példaértékű házasságban éltek.

– Mindig édesapám volt a kreatívabb, ő szárnyalt kettejük közül. Édesanyám volt a gyakorlatiasabb, aki ha kellett, visszahúzta a földre, de ha kellett, a szárnyalást segítette. Hihetetlen hatással voltak egymásra. Nem volt könnyű életük fiatalon, sok segítséget nem kaptak kívülről, de minden nehézség csak erősítette a kapcsolatukat. Az volt az álmuk, hogy vidéken vesznek egy kis parasztházat, hogy mire nyugdíjba mennek, egész nyáron együtt lehessenek az unokáikkal. 1998-ban a társát, a szerelmét elvitte a rák. – A sors kitépte lelkének a felét. Senki sem tudja rajtam kívül, hogy mennyire szomorú volt, mennyire összetört. Azóta fél emberként élt. Semmi az égvilágon nem tudta megvigasztalni.

Tizenkét évvel később, most a gyermeken volt a sor, hogy elfogadja az elfogadhatatlant.

– A halála váratlan volt, megrendítő, de mégis az, hogy az első pillanatban elvesztette az eszméletét, hogy nem voltak fájdalmai, nem kellett a tudatával megélnie azt, hogy haldoklik, ez a sors kegye, és talán nem véletlen.

Ildikó sok részletet sorsszerűnek lát a halálával kapcsolatban. Egy vasárnap jöttek haza a nyaralásból, hétfőn még találkoztak, kedden reggel érte a baj. Bent a kórházban a rákövetkező hétfőn fordult válságosra az állapota, ő késő este még visszament.

– Ott ültem az ágya szélén és láttam a változást az előző napokhoz képest. Akkor én ott elbúcsúztam tőle, elengedtem őt, azt mondtam neki, hogy ha mennie kell, menjen. Másnap reggel meghalt. Ennyi véletlen nincs. A ravatalon nekem kellett azonosítanom. Bizonyára megvan ennek az anatómiai magyarázata, de amikor ránéztem, mosolyt láttam az arcán. Még a lélegzetem is elakadt. Aztán az jutott eszembe, hogy már a szeretteivel van odafönt, és ez neki jó.

Szilárd István a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, amikor megismerkedett Vörös Jolandával. Ő hasonló pozícióban volt, de a Földművelésügyi Minisztériumban. Egy közigazgatási továbbképzés alkalmával találkoztak először.

– István nagyon szeretett olvasni, naprakész lenni. Szerette a szépet és vágyott a luxusra, ami nem adatott meg neki. Szívesen utazott.

Mélyen vallásos, hívő ember volt. Szívesen vált a társaság középpontjává, büszke volt, mindig őrizte a tartását. Bajtársias volt, soha nem tartott haragot. Élete utolsó időszakában bezárult. Egyszerű földi vágyai sem teljesültek.

– Elismertségre, megbecsültségre vágyott.

Fekete-fehér

1996-ban ment nyugdíjba, de 2002-ben, amikor a Fidesz választási veresége után távozni kényszerült minisztériumi állásából, még mindig csak 53 éves volt. Néhány év leforgása alatt elvesztette a feleségét, majd a munkáját. A háromdiplomás, doktorált férfi végül lánya cégénél, egy 2004-ben indult újpesti, autógumikkal foglalkozó vállalkozásnál kezdett dolgozni.

– Annak ellenére, hogy messze nem azt a munkát végezte, amire hivatott volt, mindezt méltósággal tette. Mindenki, akivel kapcsolatba került a munka során, a kollégáink, a banki és hivatali ügyintézők, mind-mind úgy emlegetik, alig várták, hogy ő megjelenjen, mert minden hölgyhöz volt egy dicsérő szava, egy kedves mondata, vagy egy vicc, amiből szintén nem fogyott ki soha. Azt is csak a legszűkebb környezete tudta, hogy ez a helyzet mennyire megviseli őt. Minden nap találkoztunk, de az ölelést, a mosolyt nem hagytuk ki. Sokszor meglepett bennünket egy saját készítésű süteménnyel, vagy más étellel – emlékezik a lánya.

Szilárd István életében reménysugarat jelentett a Jobbik, majd a Gárda megalakulása. Élete egy része új értelmet nyert. Ott volt a radikális ifjúsági közösség párttá alakulásánál, alapító tagja lett a szentendrei szervezetnek. A Magyar Gárda Egyesület alapító tagjaként kulcsszerepe volt a becsületkódex és a szervezeti és működési szabályzat megalkotásában. Szinte tökéletes összhang volt közötte és a két szervezet között.

Szabó Gábor, a Jobbik pártigazgatója a Demokratának felelevenítette első találkozásukat.

– A jobboldal választási veresége után, 2002-ben találkoztunk először egy visegrádi értelmiségi kör útkereső ülésén. Ott volt a Jobbik 2003-as, zászlóbontó nagygyűlésén. Később havi szintű kapcsolatban voltam vele. Részt vett a Jobbik honvédelmi kabinetjének munkájában és a 2006-os kampányban is. A Gárda alapításakor logikusan gondoltunk rá tapasztalatai miatt. El is vállalta a munkát, nagyon aktívan részt vett a szervezésben. A Gárda napi életében inkább a lelkesítő, buzdító szerep volt az övé, mint a szervezőé. A közösséget összefogó szerepe volt.

A Gárda Szilárd István „szívét, lelkét jelentette”, mondta róla Potyka bácsi. Mint katonaember és szakértő a kezdetekkor aktív szerepet vállalt a szervezeti és szervezési háttér létrehozásában. Saját pénzén járta az országot, fáradhatatlanul és eredményesen toborozta a gárdistákat. Komolyan hitt abban, hogy létrejöhet egy Nemzeti Gárda, amely egyszer betagozódik a nemzeti alapintézmények közé. Nagyon megviselte a gárdaszakadás, a gárdapert alattomos politikai támadásnak fogta fel, koncepciós pernek tartotta.

– Nagyon sokan az ő hatására léptek be a gárdába, szakmailag, politikailag alá tudta támasztani véleményét, érvelni tudott amellett, hogy lépjenek be – mondja Vörös Jolanda.

Hozzáteszi, számos Gárda-rendezvényen fontos szerepet játszott, amiről a közvélemény nem tud. Így Faddon, amikor a polgári lakosságot védték a romák ellen, vagy 2009. április 5-én, a Civil Összefogás Fórum Hősök terei rendezvényén. Itt kényes helyzet alakult ki, amikor Budaházy György a színpadon hergelte a gárdistákat a rendőrség ellen. Szilárd István felment a színpadra és azt mondta, hogy ha Budaházy így folytatja, akkor a Magyar Gárda levonul. Kiss Róbert főkapitány hátra arcot csináltatott, egyet értve vele. Amikor a Hősök teréről a Kossuth térre vezette át a Gárdát és a tömeget, a gárdisták még több alkalommal farkasszemet néztek a rendőrökkel, de összetűzés nem alakult ki. Akkorra már Vona Gábor és Morvai Krisztina is a helyszínre tartott.

A 2010-es országgyűlési kampányt erején felül dolgozta végig. Az utolsó évben azonban valami megváltozott.

– Mintha a Gárdán belül légüres tér támadt volna körülötte, amit nem tudott kezelni, mert nyílt támadást, nyílt vádat nem tapasztalt – emlékszik Reiner Péter.

A lankadatlan lelkesedés ellenére egyre inkább azt érezte: munkájának nincs foganatja és cserébe alig kap valamit.

– A Gárda életébe csak keveset tudott beleszólni, mert a Gárda ment a maga útján. Ő próbálta mindig jó irányba terelni, de egyre inkább falakba ütközött. Próbálta finoman, beszélgetésekkel, hogy a jó felé vigye, de egyre kevésbé lehetett – mondja Székely András. – Megérdemelte volna ő is, hogy kiemelt személyiség legyen. Jólesett volta neki, ha felkérik valamilyen tisztségre.

Ő és Potyka bácsi is el tudta volna képzelni Szilárd Istvánt a Gárda főkapitányának Dósa István 2008 szeptemberi lemondása után. De őt nem érdekelték a pozíciók. Gerincsérve, hatvan éve is azt mondatta vele, hogy fiatal embert kell jelölni a posztra.

– Tanácsadói, szakértői szerepre vágyott – hangsúlyozza Vörös Jolanda.

– Szívesen vette volna, ha a politikai attitűdjét megmérheti – állítja Reiner Péter.

– Soha nem jelezte, hogy lennének politikai ambíciói. Háttérember volt, atyai féltéssel viszonyult a Gárdához és a Jobbikhoz – mondja erre Szabó Gábor.

Többen arról beszéltek a Demokratának, hogy a szervezetben megjelentek az önjelölt, sikerre vágyó emberek, akik elkezdték a saját köreiket építeni.

– Nagyon határozott, egyben realista ember volt, mindig karakánul megvolt a véleménye, amit meg is mondott. Azt ő is mindig emlegette, hogy aki szívvel-lélekkel dolgozott a Jobbikért, félre lett téve, aki meg karrieristaként megjelent és egy éve dolgozik, az lépett előre – folytatja Székely András. – Túl óvatos volt és nem mindig adott a formaságokra, nem akart villogni, kitűnni. Túl szerény volt.

Reiner Péter úgy emlékszik, elvhű ember volt, a legkevésbé sem szervilis és tekintélytisztelő és „ez nem biztos, hogy szerencsés dolog”. A Jobbik alelnökével, Murányi Leventével nagyon bensőséges viszonya volt a legelején.

– De ez később formálissá vált. A politika mintha erodálná a barátságokat.

Néma szájak

2009. július 11-én szombaton újjáalakult a Magyar Gárda. Egy hónappal az európai parlamenti választások és egy héttel a Budaházy György mellett tüntető Erzsébet téri tömeg könnygázas feloszlatása és Vona Gábor előállítása után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Jobbik tartósan meghatározó szereplője lett a magyar politikának. A gárdisták körében élt a remény, hogy a feloszlatott helyébe lépő új szervezet erősebb lesz, mint a régi.

A Szabadság téren a néha eufóriába csapó hangulatban közéleti személyiségek és politikusok sora kapta meg a szimbolikus gárdamellényt Szegedi Csanádtól Pörzse Sándoron és Für Lajoson át Vona Gáborig. A Jobbik egy többezres tömeg éljenzése és skandálása mellett ünnepelte történelmi előretörését – és saját magát.

Egyetlen ember volt, aki nem kapott mellényt. Szilárd István ott állt a színpad mellett és várta, hogy szólítsák. De nem hívták. Ismerősei, barátai, szerettei nem értették, hogy mi történik. Vörös Jolanda mellette állt. Székely András a színpad mögött, a lépcsőn figyelte őt. Potyka bácsi próbálta vigasztalni.

– Próbáltam mondani neki, István, itt egészen biztosan valami nagy félreértés lehet.

Szilárd István pedig a könnyeivel küszködött.

Ott állt a színpadon Szabó Gábor is. Ő volt a konferanszié, ő szólította a színpadra a nemzeti radikalizmus jobbikos hőseit. A Demokratának így emlékezett:

– Láttam, mennyire rosszulesett neki, hogy nem kapja meg a mellényt. Magyarázatot is ad arra, hogy ez a méltatlanság miként történhetett meg. – Annyira szerette a Gárdát, hogy minden téren segíteni akart. Tanácsokat akart adni személyi ügyekben, például abban, hogy ki lenne alkalmas megyei kapitánynak. Ezt nehezményezte a Gárda vezetése. Volt egy olyan megállapodás, hogy a Gárda Egyesület nem szól bele a mozgalom ügyeibe.

Az eredeti megállapodás úgy szólt, hogy a Magyar Gárda Egyesület őrködik a Magyar Gárda fölött, és tevőlegesen beleszól a mozgalom ügyeibe. Ezt a megállapodást, amit alapszabályban is rögzítettek, rúgta fel Vona Gábor akkori egyesületi elnök, amikor a gárdistákat az első cigányellenes megmozdulásra az egyesület tíz tagjának egybehangzó akaratát semmibe véve kivezényelte. Szilárd István tehát jogszerűen és az eredeti elvek szellemében járt el, amikor több konkrét ügyben is megnyilatkozott.

A Gárda újraalakulása előtt egy héttel egy higgadt légkörű, de komoly vita során szembekerült a Jobbik vezérkarával. Megalázásról a végső döntés a rendezvény napján született meg. A Demokrata információi szerint ez Vona Gábor személyes elhatározása volt. Szilárd Istvánnal azonban nem közölték, hogy kegyvesztett lett, hagyták, hadd álljon ott az ünneplő tömegben. Így aztán a legutolsó pillanatig reménykedett, hogy a színpadra szólítják.

Tévedett. Leírták és félretették. Való igaz, hogy több alkalommal beleszólt személyi kérdésekbe. Amikor például kapitányváltás volt a budapesti gárdánál, a későbbi vezető, Kormány Sándor mellett érvelt.

– Amíg élek, nem felejtem el azt az éjszakát. Egy összevont állománygyűlésen, 150 ember előtt István hihetetlenül hangosan, a legkeményebb hazafiassággal állt ki az új kapitány melletti érveléskor. Az idő őt igazolta – állítja Reiner Péter.

Vörös Jolanda szerint szükségszerű volt, hogy Szilárd István megnyilvánuljon ezekben a kérdésekben. Egyedül ő volt katona, jobban látta a rátermettséget, a kiállást, a bátorságot, mint bárki más. Volt neki egy katonai, pszichológiai tesztje, amit a gárdisták felvételekor szeretett volna kitöltetni és otthon kiértékelni őket, de végül nem kellett.

A Demokrata úgy tudja, a gárdamellény megtagadásában, vagy ahogy Vörös Jolanda fogalmaz, Szilárd István nyilvános megszégyenítésében fontos szerepet játszott, hogy korábban kiállt egy kisebb társaság mellett. A négy tagból álló gárdistacsoport rendszeresen panaszkodott a budapesti vezetésre. Ő felkarolta ügyüket és megütközött értük a Gárda Egyesülettel és a Jobbik vezetésével. Az ügy 2008 őszétől 2009 nyaráig húzódott és Szilárd István vereségével végződött. A társaság időközben elfordult tőle, végül már nem is köszöntek neki. A négy tagból egy jelenleg a Gárda legmagasabb szintű vezetői közé tartozik.

Vona Gábor akkor azt mondta neki: „bevittek a málnásba”. Ez, mint utóbb fájdalmasan kiderült, azt jelentette, hogy rosszpontot kapott. Szilárd István levélben jelezte Vona Gábornak, hogy úgy látja, nincs számára feladat a Jobbikban és a Gárdában. A Jobbik elnöke visszaírta, hogy jól látja.

„Szilárd Istvánt mint a Magyar Gárda Egyesület alapító tagját – a többiek bent ülnek a parlamentben – letiltották a gárdarendezvényekről, toborzásról, fórumról, előadásról. Letagadták ezt, de egy megyei gárdakapitány a lakásunkon belépett a kapitányi levelezőlistába és megmutatta a letiltást. Hazudtak. István népszerű előadó volt. Tudomásul vette, hogy Budapesten nem kell az itteni vezetésnek, de vidékre hívták. Még életben tartotta az emberek szeretete. Aztán a meghívásokat nem követte pontosítás vagy szégyenkezve hívták vissza az elnökök, hogy a megyei elnök központi utasításra letiltotta István szereplését. Most ezt tagadják” – írta a főiskola igazgatói posztjáról lemondó levelében Vörös Jolanda.

Megtisztulás helyett

Megkerestük Kiss Róbertet, a Gárda volt kapitányát. Kértük, mondja el emlékeit róla és azt is, hogy mi vezetett a július 11-i nyilvános megalázáshoz. A Gárda akkori vezetője írásban kérte a kérdéseinket, de aztán jelezte, hogy időszűkében, illetve engedély hiányában nem tud válaszolni a kérdésekre.

Szilárd István temetése mintha a magyar valóságot jelképezte volna. Vörös Jolandának tábornoki szinten kellett egyeztetnie arról, hogy gárdisták és jobbikosok nem mondhatnak beszédet. Ezen a jobbikosok felháborodtak. A temetésen a Jobbik vezérkarából többen is megjelentek. Amint Szabó Gábor tudatta a Demokratával, Vona Gábort, Murányi Leventét és őt is megrázta Szilárd István halála.

Lánya leszögezi, elhatárolja magát a politikától és ezt édesapja is tiszteletben tartotta. Annyit jegyez meg, hogy Szilárd István a haza szolgálatára esküdött, és ezt ő nagyon komolyan vette. Amikor a Jobbik és a Gárda megalakult, úgy ítélte meg, hogy Magyarországon nem jó irányba mennek a dolgok, és ő ebben látta a megoldást.

– Lelkesen, önként és viszonzás nélkül vetette bele magát a szervezésbe, a programok kidolgozásába, az alaki kiképzésbe, lakossági fórumokat tartva járta az országot szabadidejében, saját költségén. Aztán ezek a mozgalmak kinőtték magukat, sok olyan ember került be, aki a politikai ambícióit akarta megvalósítani, már nem az elvek számítottak, amiért ez az egész elindult, hanem előtérbe kerültek az érdekek. Édesapám arra számított, hogy szakértőként továbbra is igényt tartanak a tudására, a lelkesedésére, az elhivatottságára. Nem akart ő reflektorfénybe kerülni, de azt nem érdemelte meg, hogy félretolják. Én nagyon keveset tudok arról, hogy pontosan mi is történt, amit tudok, azt tőle tudom, nyilván az csak az érem egyik oldala. Édesanyám halála után szép lassan elfogyott minden lelkiereje, és igen, a végén megszaporodtak a kudarcok, a csalódások, amik gyorsították azt a folyamatot, aminek a vége az lett, hogy agyvérzést kapott.

Úgy tudjuk, magánéletében sem volt boldog, el akart költözni Szentendréről.

– Sem a Jobbikban, sem a Magyar Gárdában, sem katonai karrierjében, sem a köztisztviselői karban nem látott kitörési lehetőséget – mondja Vörös Jolanda. Utóbbin a Fidesz 2010-es győzelme sem változtatott. Marginalizálták. – Ezek a fiúk nem értették, hogy ha valamit határozottan mond, azt jobbító szándékkal teszi. Féltékenyek voltak, pedig nem irányítani akart, hanem tanácsokat adott. Egyáltalán nem volt kioktató. Éppen ellenkezőleg, bátorította az embereket akkor is, amikor az ő bizalma megingott.

Szilárd István halálának szerepe volt abban, hogy Vörös Jolanda távozott az Atilla Király Népfőiskola igazgatói posztjáról. „Ki kell lépnem ebből a közegből, amely a párom halálát okozta. Hányszor kérte tőlem, hogy hagyjam az egészet, de nem volt erőm” – írta a lemondó levélben. – Elvették tőle azt a reményt, hogy a hátralévő életét szellemi munkával tölthesse. 2002-ben az Orbán-kormány bukásával vesztettük el az állásunkat. István tagja volt a KDNP-s nemzetbiztonsági kabinetnek, ahol a régi kormánytisztviselőket tartották egybe. Mit hallgatott ott a Magyar Gárda miatt! Szilárd Istvánnak a Magyar Gárda miatt az idén kevés esélye nyílhatott arra, hogy feladatot kapjon a megalakult új kormánytól.

„A saját csapatának pedig nem kellett, hiába harcolta végig az elmúlt hét évet velük. Ha meghal a remény, vele hal az ember is” írta Vörös Jolanda. Mint Nemecsek Ernőt a Pál utcai fiúkban: befürdették, megalázták, de halálában hirtelen mindenki a legjobb barátja lett. Potyka bácsi az utolsó hónapokban többször kérdezte tőle, hogy mi bántja. „Semmi, Potyikám, semmi nem bánt”, mondta.

– De én észrevettem rajta, hogy furcsa, melankolikus, kedvetlen lett, a jóisten tudja, hogy miért. Szilárd István mindig hangoztatta: ő nem született politikusnak. Ő katonának született.

És úgy is halt meg. A Magyar Gárda és a Jobbik honlapján illő méltatás a mai napig nem jelent meg, csak egy rövid hír a haláláról. Félretették. Leírták. A Demokrata tisztelettel emlékezik meg róla.

Monostori Tibor

„A Gárdába vetett hitét nem tudták megtörni”

Megkerestük Végh Attila nyugállományú honvéd alezredest, aki Szilárd Istvánnal a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián szolgált együtt 1985 és 1991 között. A járműgépész-üzemmérnök, aki mint magasabb képzettségű főtiszt a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián is képesítést szerzett, így emlékezett Szilárd Istvánra és a Gárdamellény-ügyre:

– Szilárd Istvánnal először 1985-ben, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián találkoztam, ő akkor a Hadtáp Tanszéken tanított, én akkor ennek az intézménynek egyik logisztikai állományú vezetője voltam. (…) A kiváló tanárembert természetesen tisztelték előjárói is, ennek tudható be az, hogy temetésén nem csak a Magyar Honvédség díszszázada és temetésszervezői vettek részt, hanem a korábbi vezérkari főnökök egyike, több nyugállományú tábornok és ma is regnáló katonai vezető. A tisztelet mellett szilárd antibolsevista nézetei miatt – amit soha nem rejtett véka alá – voltak a Magyar Honvédségen belül ellenségei is. Tőle tudom, hogy amikor 2002-ben Keleti György lett a honvédelmi miniszter, listát készített a minisztériumból eltávolítandókról, ezen a listán István barátom az „előkelő” negyedik helyen szerepelt. A kilencvenes évek elején szétváltak a katonai szolgálattal kapcsolatos útjaink. Szoros kapcsolat akkor szövődött közöttünk igazán, amikor a Gárda megalakulását követően mint magasan képzett honvéd főtiszt felajánlottam szolgálataimat Vona Gábornak, aki megkért, hogy keressem meg Szilárd Istvánt, aki mint a katonai munkacsoport vezetője meg tudja határozni azokat a feladatokat, amiben tevékenykedni tudok. Innentől kezdve kapcsolatunk rendszeressé vált. Együtt készítettük el a Magyar Gárda Kézikönyvét, István a Becsületkódexet, a Gárda Szervezeti és Működési Szabályzatát, én a fizikai felkészítés, a terepen való tájékozódás, az alaki felkészítéshez, a táborozási ismeretekhez szükséges tananyagot. Mindketten rendkívül komolyan vettük a feladatot, abban a hiszemben, hogy munkánk alapot teremthet egy jól kiképzett állomány létrehozásához. A hozzánk rendelt segítők már kevésbé voltak lelkesek, pedig közülük ma egyikük a Parlament padsoraiban ül. Hatalmas energiát fordított az állománnyal való személyes találkozásokra. Szinte nem volt olyan hétvége, hogy valamelyik alegységet fel ne keresse. Több alkalommal én is vele lehettem, személyesen megtapasztaltam a gárdisták iránta mutatott tiszteletét. A tisztelet szólt a tudásának, tapasztalatának, az emberek iránti tiszteletének, szeretetének, mindig és mindenkihez volt egy jó szava, emellett személyiségéből sugárzott a bizakodás, a derű. Ilyen előzmények után számomra megfoghatatlan volt a Gárdamellény-ügy. Az eseményen magam is jelen voltam, másnap részletesen kibeszéltük a történteket. Ekkor mondta el István, hogy a gárdamellény átadását, amely számára elő volt készítve, Vona Gábor egy kézmozdulattal akadályozta meg. Mint hozzá közel álló tudom, hogy lelkében felesége elvesztése, katonai pályájának kudarca után ez okozta a harmadik törést. Az, hogy ez így történt, annak okaként csak az irigységre, környezete egyes tagjainak féltékenységére tudok gondolni. A Gárdába vetett hitét, a Gárdához való vonzódását még az sem tudta megtörni, hogy a Jobbik elnöke megtiltotta mindenfajta tevékenységét a Gárda körül. Személyes emlékem az, amikor a szentendrei gárdista avatáson, ami egy magánterületen zajlott, a kocsik mögül, bújva figyelte az eseményeket. Mérhetetlen tudását,tapasztalatát a Gárdának és Jobbiknak akarta adni, amit nem fogadtak el tőle. A történtek ellenére, az őt ért sérelmek dacára is továbbment a megkezdett úton. Megalakítottuk az 56-os Konzervatív Antibolsevista Szövetséget, mely szervezet elnökéül választotta, Potyka bácsi tiszteletbeli, örökös elnöksége mellett. Szervezte a szövetség munkáját, számos megemlékezésen vettünk részt, ezeken az egyik vezérszónok mindig ő volt. Minden egyes összejövetelünkön, ha szóba került, a Jobbik mellett érvelt. Kereste a szövetségeseket. Ez több szervezettel is sikerült, azonban a Jobbikkal Vona Gábor elutasítása miatt ez nem valósulhatott meg. István számára ez újabb keserű pirula volt, melyet le kellett nyelnie. Halála mindnyájunkat megrázott. Nemcsak mi veszítettünk el remek embert, hanem a Haza is elveszítette igaz fiát.

A Jobbik politikai foglya

Embert próbáló feladat megemlékezni Szilárd Istvánról. A teljes embert akartuk bemutatni és ehhez a legközelebbi szeretteit kellett megkeresnünk, néhány héttel a tragikus eszméletvesztés és halál után. Másrészt elsősorban a környezetére, az országára hatni akaró hazafi ra voltunk kíváncsiak, de megint rá kellett ébrednünk, hogy még a nemzetük iránt legelkötelezettebb és leghűségesebb férfiak életében is van egy olyan belső, magánéleti szféra, aminek az elsőbbsége alig-alig megkérdőjelezhető.

Nagyon nehéz volt írnunk róla egy másik ok miatt is. Mindenki, akit megkérdeztünk, egybehangzóan beszélt emberi nagyságáról és személyiségéről, és a halálával keletkezett űrről, sok-sok példát, emléket említve, de abban is egyetértettek, hogy utolsó évében valami megtört benne, a közéleti emberben és nem volt boldog. Ennek oka pedig a Gárda és a Jobbik volt, éppen azok a szervezetek, amik neki olyan sokat jelentettek. Az ehhez vezető okokat mindenki megemlítette és fontosnak tartotta. Mi is próbáltuk kideríteni, hogy mi történt. Azt találtuk, hogy Szilárd István utolsó éveinek történetében egyesül mindaz, ami a nemzeti radikalizmust most belülről feszíti.

Sokan kérdezhetik, hiteles-e, hogy egy konzervatív közösség tagjai mutatják be egy radikálisan gondolkodó katonaember portréját? Van-e jogunk ahhoz, hogy egy nemrég elhunyt, apaként, férjként, szakemberként és barátként is példát mutató férfi életéről mondjunk véleményt és halálát a politika síkján értelmezzük? Egyáltalán, nem becsüljük-e túl az ő szerepét és képességeit a radikális oldalon, és biztosak lehetünk-e abban, hogy nem festünk túl előnyös képet róla, mert neki is voltak olyan gyarlóságai, hibái, amit a gyászolók nem említettek vagy már maguk is elfelejtettek?

A főhős életét megismerve rájöttünk, hogy ha mi nem írjuk meg legjobb tudásunk szerint a történetét, akkor senki sem fogja. Nem próbáltunk igazságot osztani és pártatlanok lenni, de próbáltunk igazságosak lenni. Ahogy mindenki más, mi is értékeket keresünk a világban az alatt az idő alatt, ami nekünk megadatott. És úgy éreztük, hogy Szilárd István személyében, életútjában értéket találtunk. Közgazdászok úgy mondanák: hozzáadott értéket. Olyan értéket, ami nemcsak az örökölt és megtanult tudás megismétlése, hanem magasabb szinten való újraalkotása és az erre való, újra és újra megújuló képesség. Ezt az értéket elherdálták. Szilárd Istvánt kidobták, száműzték.

Mivel egy nemzeti közösség vagyunk, a felelősség közös, de mégsem az. A felelősség elsősorban és mindenekelőtt a nemzeti radikalizmus képviselőié. Mert közéjük tartozott, velük azonosult és hozzájuk csatlakozott. És azért csatlakozott hozzájuk, mert ott volt a helye. Tudása, tapasztalatai, elhivatottsága alapján Szilárd Istvánnak kitüntetett helye kellett volna, hogy legyen a mindenkori nemzeti radikális oldalon. Hiába kerestük a nevét a nyomtatott és elektronikus sajtó elmúlt tíz évében, hiába kerestük őt az utóbbi egy-két évben a vezetők, a tisztviselők, a tanácsadók között. A halála sem ütött rést azon a falon, amit életében köré építettek. Más neveket találtunk helyette. Toroczkai Lászlóét találtuk, aki tűzzel-vassal irtaná a Jobbik szakpolitikusait, és aki októberben Csongrád megye önkormányzati képviselője lesz. Zagyva György Gyuláét találtuk, aki legszívesebben megkorbácsolná a másként gondolkodókat és aki a Duna partján láthatóan kényelmetlenül érzi magát egy Parlament nevű épület falai között. Budaházy Györgyét találtuk, akiről nem tudni, hogy terrorista-e, de aki elég fontos ahhoz, hogy Morvai Krisztina egy másik ház, az Európai Parlament falai között emlékezzen meg róla mint politikai fogolyról.

A Jobbiknak és a Gárdának is volt egy politikai foglya. Szilárd Istvánnak hívták. A Jobbik (és ikertestvére, a Gárda) káderhiánnyal küzd, ahogy a nemzeti radikalizmus mindig is küzdött. Ez a politikai irányzat békeidőben szinte esélytelen kormányra kerülni és az emberek elég hiúk ahhoz, hogy ezt is számításba vegyék, amikor pártot választanak maguknak. Másrészt különösen nehéz helyzetben van a Jobbik, hiszen a korszellem sem neki kedvez. A globális világválság és az ezt kísérő vészjóslatok ellenére ma inkább van esélye egy, a nemzeteket felszámoló európai szövetségi állam létrejöttének, mint a nemzetek meg- és visszaerősödésének. Ez pedig a szakképzett és diplomás, biztos jövőre és békés életre vágyó fiatalok és középkorúak körében nem a Jobbik malmára hajtja a vizet. Világlátott, több nyelven beszélő, a közös célok iránt a végletekig elkötelezett és tenni akaró szakemberek nagyon kevesen vannak a párt környékén.

Augusztus 10-e óta eggyel kevesebben. Toroczkai László, Zagyva György Gyula és Budaházy György igen, Szilárd István nem. Előbbiek hol csendben, hol hangosan ünnepelt élő hősei a Jobbik Janus-arcú nemzeti radikalizmusának. Szilárd István a halottja.