Arckép - Tihanyi Árpád

– Honnan eredhetett nagyapjának ez a keménysége? – Az első világháborúban tanúsított hősiességéért vitézi címet kapott, talán ez mutatja meg legjobban az ő jellemét. Négy fia és két lánya lett, édesapám a negyedik fiú volt, magyar–történelem szakos tanár lett belőle. Tanáremberként ugyanaz a szigorúság, keménység jellemezte, mint nagyapámat, de igazságos volt, nagyon szerették a tanítványai is, a szülők is. Ez nemcsak az évzárókon kapott rengeteg virágból látszott, hanem főleg 1956 után, mikor perbe fogták. – Édesanyja milyen családból indult el? – A Vas megyei Olaszfáról került Győrbe, gazdálkodó családból, de úgy háromnégy éves korában elveszítette az édesapját, félárván nőttek fel a húgával. Édesanyja úgy nevelte fel őket, hogy cselédnek állt, gazdagabb családoknál mosott, takarított, de olyan jól beosztotta a pénzt, hogy mind a két lánynak kerékpárja volt, ami az akkori időkben, a harmincas években nagy ritkaságnak számított. Mindketten polgári iskolát végeztek, édesanyám női szabó lett, ennek a szakmának később vette igazán nagy hasznát, mikor 1956 után özvegyen maradt velünk, az öcsém öt évvel fiatalabb volt nálam, mi még tanultunk, akkor abból tudott eltartani minket. Hála az Istennek örökölte édesanyjától a szorgalmát, munkabírását, meg ugyanúgy beosztotta a pénzt, különben nem tudtunk volna megélni, főleg, hogy akkor már édesanyja is velünk élt. Cukorbeteg volt szegény, egyre rosszabbul látott, mikor édesapámat elvitték, már teljesen vak volt, a háztartásban sem tudott segíteni. – Édesapja milyen ember volt? – Az ő keze alá jártam, nem volt könnyű dolgom, nagyon szigorú ember volt, de ezért is csak hálával tartozom szegénynek. Fél fokkal még szigorúbban is bánt velem, mint a többi gyerekkel, erre sok példát tudnék mondani, de ilyenkor mindig olyanokra tanított, amire az életben a legnagyobb szükség van, a tisztességre, az idősebbek iránti tiszteletre, az igazmondásra, ezeket örök életre megtanultam. Nagy tekintélye volt az iskolában, ha az ő órája következett, az osztály olyan csendben várta, hogy hallani lehetett a lépteit, ahogy közeledett a folyosón. Jellegzetes járása volt, az egyik lábára sántított, mert a második világháborúban az amerikaiak bombát dobtak a vonatukra. Olyan súlyosan megsebesült, hogy a kórházban le akarták vágni mind a két lábát, de szerencséjére egy német orvos nem engedte, megmentette valahogy hosszas kezeléssel. Most is megvannak azok az imádságai, amiket leírt szegénykém, mikor még úgy volt, hogy elveszíti a lábát. Igen szerette az Istent, sokat imádkozott. A vallását sem titkolta el soha, a legvadabb Rákosi-rendszerben is mindig járt templomba, 1952-ben is vitte az egyházi zászlót a körmeneten. Sokat fenyegették emiatt, hogy kirúgják, de mindig azt válaszolta, hogy csak rúgják nyugodtan, legfeljebb más munkát vállal. Nagy tüske volt a szemükben, hogy bennünket, gyerekeket nem volt hajlandó kivenni a hittanról. Hogy miért nem bántották igazán? Mert ők maguk is elismerték, hogy nagyon jó tanár. Komolyan mondom, hogy egy évzárón nem volt elég otthon a kád a sok virágnak, annyit hoztak neki. – Az 1956-os szabadságharc idején milyen szerepet játszott az édesapja, amiért utána perbe fogták? – Tizenkét éves voltam, azt tudom, hogy október huszonötödikén ért a forradalom szele Győrbe. Ide tartozik, hogy édesapám a vagongyárban is tanított valamilyen munkásiskolában. Ahogy jöttünk hazafelé délután az általános iskolából, az utcán odajöttek hozzá ezek a vagongyári emberek, hogy tudja-e tanár úr, mi van, de nem tudtunk semmit. Mondták neki, hogy a központban tüntetnek, jöjjön, szavalja el a Nemzeti dalt. Naná, hogy ment, azonnal. Fél órára rá én is odamentem, láttam, hogy akkor már a szovjet emlékmű tetejéről le volt verve a vörös csillag, meg az oldaláról a márványlapok, az előtt szavalt apám. Másnap kitört a baj Mosonmagyaróváron, belelőttek a tüntető tömegbe, több mint száz halott lett, ezért föl is akasztottak az utcán két ávóst, akit elkaptak. Kettőt meg elvittek, egyiket a tanácsházára, annak nem lett baja, másikat a kórházba vitték, az annyira félt a büntetéstől, hogy kiugrott az ablakon és szörnyethalt. Ahogy jöttek a mentők Óvárról, hozták a győri kórházba a rengeteg sebesültet, úgy tudtuk meg, hogy mi történt. A forradalmi tanács elnöke apámat meg a színház főrendezőjét, aki különben kommunista ember volt, annak is vallotta magát, mégis a tüntetésen ő vitte elöl a nemzeti zászlót, megkérte, hogy menjenek át Óvárra, nézzék meg, mi történt. Először emiatt akarták elítélni, hogy biztosan ott volt, mikor fölakasztották az ávósokat, de aztán ők maguk is belátták, hogy ez nem állja meg a helyét. Aztán november másodikán kimentek Bécsbe egy négytagú bizottsággal, ahol édesapám valami segélyügyekben beszélt az ENSZ valamelyik illetékesével meg egy osztrák miniszterrel, hogy hogyan lehetne a mezőgazdaságot fejleszteni, hogyan tudnának ők ebben segíteni. A jövőt tervezték. Jóval november negyedike után jöttek haza, a rendőrök már keresték otthon. Mikor hazaért, bement a rendőrségre, mondták neki, hogy Tihanyi úr, semmi gond, menjen haza, tanítson tovább. Egy hónapra rá, karácsony utáni napon este jöttek érte. Szüleim nem is voltak otthon, vendégségben jártak az iskola igazgatójánál, én mentem ki a csöngetésre, az öcsém aludt, nagymama akkor már teljesen vak volt. Négyen jöttek érte, megvárták, és mikor hazaért, nekiláttak a házkutatásnak, fölforgatták az egész lakást. Három civil ruhás nyomozó volt, meg egy egyenruhás rendőr, neki kellett figyelnie apámra, azt mondta neki, hogy tanár úr, ha van magánál valamilyen terhelő irat, kéredzkedjen ki vécére és húzza le a papírokat, de nem volt semmi. Ez a rendőr aztán három hét múlva eljött édesanyámhoz, hogy nagyságos asszony, otthagytam a rendőrséget, mert ami ott folyik, azt én már nem vagyok hajlandó csinálni. Édesanyám nem lehetett jelen mindegyik tárgyaláson, de a márciusin igen, arra emlékszem, mi az öcsémmel az utcán várhattuk meg, egy padon ültünk, több ezer ember állt a bíróság előtt, amíg a tárgyalás tartott, hogy kifejezze együttérzését. Akkor alakították az új karhatalmat, azok oldalkocsis motorokra szerelt géppuskákkal jöttek-mentek az emberek között, nagyon rettegtek. – Hogyan tudták meg, hogy halálra ítélték? – Megírta a sajtó. Egy évig volt börtönben, 1957. december 31-én hajnalban végezték ki. Teljes vagyonelkobzással is járt az ítélet, akik kijöttek, hogy felmérjék a vagyonunkat, nem mertek anyám szemébe nézni, tanácsokat adtak, hogyan lehet a fontosabb bútorokat megtartani, ebben tudtak csak segíteni, de ez is nagyon sokat számított. Amit lefoglaltak, azt később meg lehetett váltani, félévi fizetést kellett összeszedni hozzá. – Milyen lett a sorsuk ezután? – Nagyon nehezen éltünk meg, csak édesanyám szorgalmának köszönhettük, hogy megvolt, ami kellett az élethez. Női szabóként rengeteg munkával, hajnaltól este tízig dolgozva tartotta fenn a családot. Megtanultam fércelni, hogy segítsek neki, azzal a kevéssel is előbbre volt a munkájában. – Milyen szellemben nevelte magukat az édesanyja? – Olyanban, amilyet most érez a beszédemből. Katolikus hívő emberek maradtunk. Amit édesapámtól tanultam, hogy az egyszerű embert szeretni kell, nagyon bennem maradt. Állatforgalmi vállalatnál dolgoztam, a végére felvittem egészen az igazgatóhelyettesi rangig, de soha nem vonzott az a társaság, mindig jobban éreztem magam az egyszerű emberek között, ha ők hívtak valamilyen összejövetelre, szívesen mentem. Negyven év alatt megismertem rengeteg parasztembert, jól éreztem magam közöttük, őszintébbek, természetesebbek, igazabbak voltak. – Hogyan tudott tanulni? – Szegény anyám, aki nagyon bátor és okos asszony volt, elment a kommunista párt megyei első titkárához, annak a felesége nála tanult varrni. Így mehettem tovább az általános iskola után, de csak a bencés gimnáziumba jelentkezhettem. Egy év után édesanyám azt mondta, ha ez a rendszer marad, akkor az egyházi gimnáziumban szerzett érettségivel meg az apám nevével sehol sem tudok majd elhelyezkedni, úgyhogy átjelentkeztem a csornai mezőgazdasági technikumba, abban is a párttitkár segített. Szerencsém volt ezzel, mert valahonnan régről az őseimtől lehetett bennem valami paraszti lelkület, az állatokat mindig nagyon szerettem. Tele volt a belvárosi lakásunk mindenféle állattal, volt ott tyúk, egy jó nagy belga óriásnyúl, galambok, még kutya is. A Kisfaludy Színház mellett laktunk, a Marika cukrászda fölött, ilyen helyen nem is szabadott volna állatot tartani, nálunk meg kisebb fajta állatkert volt, úgyhogy nem volt idegen tőlem az állatokkal való foglalkozás. Sokáig állatfelvásárló voltam, de jó néhányszor elbocsátottak különböző helyekről, ha olyan főnök jött, már rúgott is ki. Boros Károly