Arckép - Kudász Jánosné Guba Ilona

– Ilonka néni, tessék elmesélni az életét. – Anyám félárva volt, Pesten megesett, és nem tudott mit csinálni velem, ott hagyott bent a kórházban. A kórház kihirdette, hogy jelentkezzen, aki elvállalja, hogy fölneveli a gyereket. Nevelőszüleim Sóskúton laktak, nagyon rendes emberek voltak, akkor már volt négy gyerekük, János, Margit, Erzsi és Vendel. Mikor odavittek, azt mondták rám, ez nem fog megmaradni, mert olyan kicsike, olyan gyenge, de nevelőanyám azt mondta, dehogynem, nézzék meg, milyen élénk a szemem. Hát meg is maradtam. Ő szoptatott, ő nevelt föl, olyan jó asszony, hogy ritkaság, igazi anyám ő volt, nem az, aki megszült. Nevelőapám a kőbányában dolgozott, ott volt kőfaragó, bányászták azt a híres követ, és onnan hordták mindenfelé, nevelőanyám meg napszámba járt, ők neveltek tizenkét évig. Nevelőanyám beteges volt szegény, sok baja volt neki, de igazi anya volt, ő volt nekem az igazi anyám, nem, aki megszült. Egyszer megsirattam nagyon, igen beteg volt, hazajöttem az iskolából, s aludt. Mindjárt beszaladtam hozzá, hogy lássam, mi van vele, nézem, azt hittem, meghalt, kirohantam az udvarra, és ordítottam, hogy meghalt az én anyám, meghalt. Jön a szomszédasszony, hogy mi baj van, bemegy, aztán jön ki, hogy nem halt meg, de én nem hallottam, csak kiabáltam, hogy meghalt, meghalt. A szomszédasszony bevezetett, s akkor odahúzott magához a nevelőanyám, azt mondta, itt vagyok, nem haltam meg. Tizenkét éves voltam, mikor írta anyám, hogy férjhez ment, magához tud venni, vigyenek engem el. Éppen húsvét előtt volt, nem akartam menni, nevelőapámmal ketten utaztunk Pestre. Őt nagyon szerettem, én voltam neki a kedvence, mert én mindig vártam, minden este, mikor jött haza. Annyira szerettem, ő is igen szeretett engem. Aki lett volna a mostohaapám, jó nagy derék ember volt, de nem tetszett nekem, nem tudom miért, csak nem tetszett. Elég az hozzá, hogy mikor megmondták, hogy azontúl ott fogok lakni, nevelőapámat pedig már hazaküldték, kijelentettem, hogy én itt nem maradok, és csak sírtam, és sírtam. Hát aztán harmadik napon már nem tudott mit csinálni anyám, készült, hogy visszavisz. Közben nevelőanyám eljött, na aztán attól már nem lehetett elszakadni, vigasztalt, hogy már megyünk is vissza Sóskútra, de nem vihetett. Pedig az iskolát is be kellett még fejezni, pár hónap hátravolt. Anyám képes lett volna kivenni, hogy szakítsam meg, mert őneki nem volt iskolája, árvák voltak mind a ketten a testvérével, a Mari nénivel, és nem tudtak még írni-olvasni sem. A fiútestvéreik tudtak, ezt nem értem, hogy akkor ők miért nem, de elég az hozzá, hogy így volt. Én pedig elszöktem tőlük, és jöttem egyedül az erdőn keresztül, nagyon messze volt, sokat kellett gyalogolni, de jöttem, találkoztam sóskútiakkal, és azokkal értem haza. Csakhogy a törvény előírta, hogy nevelőszüleim nem fogadhatnak vissza, mert elszöktem, megbüntetik őket, ha visszafogadnak. Megmondták nekem, hogy ne haragudjak, mert nagyon szeretnek, és nagyon fáj nekik, hogy elvisznek, de a törvény így hozza, hát muszáj. Bele kellett törődni abba, hogy minden megváltozott. Egy darabig ott voltam anyáméknál – két évig. A Váci úton laktunk, a száztizenegyben, egy patak folyt mellettünk. Egy nagy földszintes ház volt körben, sok szegény ember jött oda lakni, egy mozi is volt az udvarban, az ablakunk a gyár fele nézett. Ahogy ment le a lépcső a patakhoz, kétoldalt ólak voltak, tartottunk tyúkot mi is, meg a szomszédnak is voltak, de egy éjjel, így húsvét előtt, ellopták az összeset. Szóval itt laktunk. Nemsokára házmesterek lettünk, én vezettem a lakónyilvántartást, de aztán azt mondtam, én inkább elmegyek dolgozni a gyárba. Nem voltam jól otthon, sehogy se tetszett nekem, inkább tizenkét évesen elmentem a csavargyárba. Géppel csavarokat fényesítettem, az volt a munka, tizenkét fillért kaptam egy órára. Egyszer, nem tudom már miért, anyám azt mondta, takarodjak a házából, hát elmentem. Tudom már, azt mondtam neki, hogy azért szöktem el tőle, mert csíptek a poloskák. Erre azt mondta mostohaapámnak, adjon nekem egy pofont. Adott is. Később, mikor nevelőapám ezt megtudta, azt mondta neki, ide figyeljen, uram, én ezt a kislányt tizenkét évig neveltem, de nem emeltem rá a kezemet, nekem a legkedvesebb volt ez a gyerek, mert ez minden este engem várt. Tényleg, minden este, mikor jött, én vártam őtet, szerettem nagyon. Olyan egy drága ember volt, hogy az ritkaság. A gyárban dolgozott egy másik lány, az albérletben lakott, hozzá költöztem. Akkor tizennégy éves voltam. Éppen azon a héten szünet lett a gyárban, mert nem volt szén, nem működtek a gőzgépek, két hétig nem dolgoztunk. Valamennyi fizetést azért adtak, és kaptunk hozzá annyi segélyt, hogy az albérletet ki lehetett belőle fizetni. Két hét után megint megkezdődött a munka, valameddig dolgoztam, aztán hogy is volt… Jó is volna tudni. Igen, a következő évben be akartam iratkozni a tánciskolába, de olyan sokan voltak, hogy azt mondták, majd jövőre. Tizenhat éves voltam, mikor aztán fölvettek, persze tetszett nekem táncolni minden vasárnap este, igen szerettem. Sok fiú volt ott, de nem kellett senki, nem kellett udvarló. Szerettem táncolni, de udvarlót nem fogadtam senkit, egyszerűen nem foglalkoztam velük. Távol tartottam magamtól a fiúkat, nagyon-nagyon vigyáztam, pedig engem nem okosított senki. A férjemet úgy ismertem meg, hogy mulatságot rendeztek a munkások, én nem is akartam elmenni, mert családok mentek, gondoltam, ott nekem nem lesz táncos, de aztán addig beszéltek, hogy elmentem. A férjem hozott magával lányt, de azért meg eljött az apja, és elvitte, így kért fel engem. Meg voltam lepve, hogy milyen jól táncol, pedig ő nem járt tánciskolába. Egész éjjel együtt táncoltunk, attól kezdve udvarolt, az volt a legszebb idő, mikor együtt jártunk kézen fogva az utcán, sétáltunk, mindig ide mentünk, oda mentünk, amoda mentünk. Üvegfúvó napszámos volt, üvegedényekre ragasztotta a füleket, szerette a főnöke, mert gyorsan dolgozott. Aztán mégis elbocsátották, egy évig nem volt munkája, mert sztrájkot határoztak el a vasárnapi munka miatt, végül mégis mindenki bement dolgozni, csak ő nem, azt hitte, a többiek sem mennek. Aztán én is otthagytam a gyárat, mert… na, mi is volt a neve a szolgabírónak, tudtam, de már elfelejtettem annak is a nevit, az ő a lányánál lettem szobalány. Igen jó helyre kerültem, olyan jó volt, igazi, valódi úriemberek voltak, ott laktam náluk, nekem a cselédszobában volt helyem. Ezáltal jutott aztán a férjem újra munkához, mert szóltam az asszonynak, és az tette be a gázgyárba. Így lett belőle gázszerelő, ott is gyorsabban dolgozott, mint a többiek, annyira szerette a munkát. Így házasodtunk össze, de semmink sem volt. Na, aztán én meg olyan voltam, hogy nagyon tudtam összerakni a pénzt, lassanként boldogultunk. Az én uramnak olyan finomakat főztem, legjobban szerette a főtt tésztákat, ezek voltak a kedvencei, nem a hús, azzal nem sokat törődött. A tésztákat minden este magam gyúrtam, magam főztem. Később el is mentem a tésztagyárba dolgozni, nagyon nehéz munka volt ám, mindennap ötven kiló lisztet begyúrni tésztának, ezt három-négy asszony csinálta. De megéltünk, csak a háborúban volt rossz, mert alig volt mit enni, de az oroszok nem bántottak, én tudtam velük beszélni. Kérdezték tőlem, honnan tudsz oroszul, mondtam, hogy az én anyám szlovácska, na, olyan tekintélyem volt nekem, hogy több se kellett. A Klári lányom akkor volt olyan tizennyolc éves, szép kislány volt nagyon, az egyik katonának igen tetszett, azt mondta, náluk az a szokás, hogy bekopognak az ablakon, és kimegy a lány. Na, mondtam, adna is neked a Klára apja, gyere be te, itt beszélhettek, de ki nem mehet, legfeljebb a kapuig kikísérhet, de tovább nem. Hát nagyot néztek, akkor látták, hogy itt nem lehet csak úgy. Mondtam az apjának is, ne féltsd a lányodat, mert én fölokosítottam, hogy csak addig kell a fiúnak, amíg lefekszik vele, aztán eldobja. Anyósom sem értette, miért tartanak engem olyan tiszteletben. Én tudtam velük beszélni, mert Sóskúton tótok laktak, nevelőszüleim is azok voltak, még az uram is, csak ő már nem beszélt szlovákul. De lehet, hogy nem is ezért, hiszen most jut eszembe, hogy akkor Rákoshegyen laktunk, ott voltak mellettünk Rákoskeresztúron a tótok, azokkal mégis sok bajuk volt az oroszoknak. Én fogadtam őket rendesen, embernek néztem őket, úgyhogy tekintélyem volt előttük, mondhatom, hogy szerettek. Meg tudták becsülni ők is azt, akin látták, hogy megbecsüli őket. Boros Károly