A Svéd Bűnmegelőzési Tanács (BRA) jelentését idéző közrádió persze mélyen hallgat az elkövetők faji-vallási hovatartozásáról ebben a szélsőbalosok által már régóta túszul ejtett országban. Inkognitóban nyilatkozó rendőrségi és kormányzati források azonban megerősítik, hogy ezek az adatok zömmel muzulmánokat képviselnek, és ráadásul csak a jéghegy csúcsát mutatják: a hivatalos szervek Svédország valós nemierőszak-statisztikáját 400-900 százalékkal magasabbra becsülik.

A BRA weboldala szerint „az összes szexuális erőszakcselekmény kevesebb mint 10-20 százaléka jut a rendőrség tudomására”. Mára Svédország egy megerőszakolt és erőszak sújtotta országgá vált, amely a nemzetközi összehasonlítás élmezőnyébe tartozik.

Az ENSZ Kábítószer- és Bűnügyi Hivatalának (UNODC) statisztikája szerint az elkövetett nemi erőszakok száma tekintetében (a dél-afrikai Lesotho után) világviszonylatban a második helyen áll, százezer lakosra 53,2 bejelentett esettel.

Ugyanakkor a BRA legutóbbi jelentéséből az is kitűnik, hogy a jelenlegi statisztikák ismeretében minden negyedik 16-79 éves svéd nő, életében legalább egyszer, nemi erőszak áldozatává válik. Mindez szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy 2004 és 2012 között, tehát alig nyolc év alatt drámai mértékben, 9 millióról 9,5 millió főre növelte Svédország lakosságát a muzulmán bevándorlók áradata, akik elsősorban olyan országokból érkeztek, mint Afganisztán, Irak és Szomália. Jelenleg már a svédországi csecsemők 16 százaléka harmadik világbeli anyától születik.

Tavalyra és idénre mintegy 175 ezer új honfoglalót (politikailag korrekt szóhasználattal: menedékkérőt) prognosztizálnak Svédországban, amely rendkívül magas szám az ország lakosságához viszonyítva, különösen annak tudatában, hogy a foglalkoztatási ráta már jelenleg is csak alig 54 százalékos a bevándorlók körében, miközben a szüleik nélkül érkező migráns fiatalok ellátása, akik az utóbbi két évben több mint ötezren voltak, fejenként és naponta 16 ezer svéd koronába (kb. félmillió forint) kerül a svéd államnak (forrás: Weekendavisen, 2012. május 5.).

Talán mondani sem kell, hogy a svéd média nagyon diszkréten kezeli ezt a témát, és igyekszik elkerülni általában a bevándorlással, különösen a bevándorlás anyagi terhével, mindenekelőtt pedig a bevándorlás és a bűnözés kölcsönhatásával kapcsolatos minden negatív reklámot.

A svéd újságíró-szövetség lapjának egyik legutóbbi különszáma több cikkben is teljesen kendőzetlenül azt ecseteli, hogy miként hárítható el az ún. internetgyűlölet a médiumok honlapjairól. Ha ugyanis lehetőség van a cikkek kommentálására, akkor az olvasók körében általában tömeges igény mutatkozik a bevándorlással foglalkozó anyagok pro és kontra (sokkal inkább kontra) megvitatására is.

A téma kezelésében megnyilvánuló hivatalos struccpolitikához híven a médiumok úgy vágják szét a gordiuszi csomót, hogy egyszerűen nem adnak lehetőséget az efféle „rázós” témák kommentálására. Tragikus társadalom-lélektani paradoxon, hogy az egykor Európa-szerte rettegett viking harcosok svéddé korcsosult utódai hétvégeken egyfajta „nemzeti sportként” fojtják alkoholmámorba frusztrációjukat, amelyet az extrém feminizmus pörölycsapásai alatt szétporladt hagyományos férfiszerepük elvesztése miatt éreznek, ugyanakkor asszonyaikat-lányaikat az országukat elözönlő és ugyanezen feminizmus vívmányaira láthatóan nagy ívben tojó muzulmán martalócok szabad prédájának engedik át. Egyenjogúságukért folytatott harcukban a svéd nők alaposan túllőttek a célon azzal, hogy – mentálisan legalábbis – sikeresen kasztrálták a saját férfijaikat, és így nolens-volens megkönnyítették harmadik világbeli macsó riválisaik térhódítását, akik a svéd társadalomban tátongó erő-vákuumra természetes módon erőszakkal reagáltak, és mostanra kíméletlenül legázoltak mindenkit, mindenekelőtt a „gyöngébb nem” – öntudatlan kollaboránsaikból mindennapos áldozataikká vált – képviselőit, a maguk drasztikus módján téve világossá, hogy noha a svéd nők kétségtelenül erősebbek őshonos férfitársaiknál, náluk azonban mindenképpen gyöngébbek.

„Az erő azt jelenti számomra, hogy a svédeknek rám kell nézniük, a földre kell előttem borulniuk, és meg kell csókolniuk a lábaimat”, mondja egy 15 éves fiú Petra Akessonnak, aki a Malmö városát rettegésben tartó muzulmán tinédzserbandákról készített szociológiai tanulmányt, amelyből kiderült, hogy ezek a fiatalok saját bevallásuk szerint valójában „háborút folytatnak a svédek ellen” (Vi krigar mot svenskarna, Lunds Egyetem, 2006).

Egyébként a svédek körében történelmi-szociológiai okokból szinte már-már járványos népbetegségnek számító és egyértelműen feminista gyökerű Stockholm-szindróma tipikus terméke a világsikert aratott Millennium-ponyvatrilógia is, amely egy vulgárisan androgün külsejű és így a nordikus nőideál szöges ellentétét képviselő „tetovált lány” nagytőke-, kispolgár- és persze náciellenes ámokfutását szublimálja a hegeli értelemben vett abszolútummá. Trockista, férfi (?) létére feminista, legfőképpen pedig nyilvánvalóan etnomazochista szerzője, Stieg Larsson olyan helyként ábrázolja Svédországot, ahol úgymond a „látens fehér felsőbbrendűség az élet minden területén megnyilvánul”, a magafajták rosszvoltából Európára szabadított színes bőrű bevándorlók által – mintegy a fehérek civilizációján vett történelmi revánsként – meggyalázott svéd szőkeségek tömegjelensége azonban nem érte el az ingerküszöbét. Érthető. Ha netán ennek szentelte volna a könyvét, akkor a szükséges médiareklám híján biztosan nem lett volna belőle nemzetközi bestseller.

Elvégre kit érdekel a svéd nők kálváriája? Legfeljebb egy magyar tévés stábot?

Gazdag István