A szisztematikusan manipulált – és független gazdasági elemzők szerint a hivatalos 8 százalék körüli szint legalább kétszeresére tehető – munkanélküliségi ráta ismeretében nem csoda, hogy egyre több amerikai fiatal katonáskodással próbálja előteremteni a mindennapi betevőt. Rövid távon ez kétségtelenül biztosítja is a túlélésüket, hosszabb távon azonban egyáltalán nem biztos, hogy jó üzletnek bizonyul számukra. Hivatalos – és éppen ezért némi jogos kételyre okot adó – adatok alapján az iraki és afganisztáni háborúkban mindeddig egymillió amerikai katona szerzett nem halálos sebesülést, havonta tehát mintegy tízezer (International Business Times, 2013. november 1.). Ugyanakkor minden harmadik veterán poszttraumás stressz-szindrómában (PTSD) szenved (The Daily Beast, 2012. október 21.). Ezt az adatot a Stanford Egyetem tanulmánya is megerősíti, 35 százalékra becsülve a PTSD-rátát, ami azt jelenti, hogy 780-910 ezer iraki és afganisztáni obsitos kénytelen együtt élni ezzel a gyakran teljesen legyengítő és tartós munkaképtelenséget okozó mentális zavarral.

A Pentagon egyik költségelemzése szerint minden egyes amerikai katona afganisztáni bevetésének költsége az utóbbi öt évben mért évi 1,3 millió helyett immáron 2,1 millió dollárra nőtt (Russia Today, 2013. október 25.). Ugyanakkor minden egyes tálib harcos megölése 50 millió dollárba került az amerikai adófizetőknek, amint azt Matthew Nasuti, az amerikai légierő volt tisztje kiszámolta, szándékosan felére mérsékelve a valós költségeket. Abból az alapelvből kiindulva, hogy a háború célja az ellenség megölése, és különböző források szerint az amerikai erők évente legfeljebb 2000 tálibot likvidálnak a harcok során, miközben a Pentagon afganisztáni közvetlen és közvetett háborús költségvetése 200 milliárd dollár évente, könnyű kiszámolni, hogy minden egyes megölt tálib 100 millió dollárba kerül.

Minthogy amerikai katonai források 2010 elején 35 ezer főre tették a tálib ellenálló erők létszámát, ez azt jelenti, hogy a totális megsemmisítésük – Nasuti visszafogott számítása szerint – legalább 1750 milliárd dollárba kerülne. Ráadásul az amerikai szoldateszka bevetésének orbitális és sok tekintetben pazarló költsége ellenére szerinte „még az átlagos amerikai földi fegyverzetet is gyakran túlszárnyalják a tálibok fegyverei, amelyeknek nagyobb a lőtávolságuk”. Ahogyan fogalmaz: „Az amerikai közvélemény elsápadna, ha megtudná a teljes történetet az adódollárjaikból beszerzett fegyverek és felszerelések silány minőségéről. A tálibok legjobb amerikai szövetségese valószínűleg a Pentagon, amelynek a pénzügyek terén tanúsított felelőtlensége végül arra kényszerítheti az USA-t, hogy idő előtt kivonuljon Afganisztánból, mivel az amerikaiak képtelenek lesznek tovább finanszírozni a Pentagon pazarlásait” (kabulpress.org, 2010. szeptember 30.).

Időközben nyilván Obama is rádöbbent, hogy ezt a háborút csak az USA totális anyagi csődje árán lehetne megnyerni. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász és Linda Bilmes harvadi egyetemi tanár könyvükben háromezer milliárd dollárra taksálják az iraki háború költségeit (The Three Trillion Dollar War, W.W. Norton, 2008). Számításaik szerint az afganisztáni és iraki háborúk összes költsége el fogja érni a 6000 milliárd dollárt, más szóval ez magyarázza az amerikai államadósság robbanásszerű növekedését, és az ezzel kapcsolatos gazdasági és politikai problémákat is. És mit nyert Amerika 6000 milliárd dollárért és egymillió sebesült katonáért cserébe?

Irakban egy iszlamista síita rezsim került hatalomra, amely Irán szövetségese, szemben a korábbi szekuláris szunnita rezsimmel, amely Irán ellensége volt; a jelenlegi ugyanolyan diktatórikus, mint az elődje, miközben a háborús romokban heverő országban ugyanolyan erőszakhullám tombol, mint az amerikai agresszió idején. Afganisztánban a tálibokat nem sikerült legyőzni, mert a jelek szerint legyőzhetetlenek, ellenőrzésük alatt pedig virágzik az egész nyugati világot elárasztó drogcsempészet. Ugyanakkor kimondottan vicces, hogy az USA a lázadó erőket támogatja Szíriában is, noha ez utóbbiak fanatikus gyűlöletet táplálnak Samu bácsi iránt. Az Aszad-rezsim ellen harcoló Szabad Szír Hadsereg egyik komponense, az al-Aksza Iszlám Brigádok például egy olyan fotómontázzsal reklámozza önmagát, amelyen a felgyújtott Fehér Ház látható (NBC News, 2013. szeptember 6.).

Eközben egyre erősödnek azok a hangok világszerte, amelyek azt követelik, hogy a Bush & Blair bűnbandát vonják felelősségre háborús bűncselekményeik miatt. Mára ugyanis kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy az amerikai jobboldali republikánus és a brit baloldali munkáspárti kormányzat cinkos kollaborálásával a háborúk kirobbantására koholt különböző fedősztorik egytől egyig hazugok és megtévesztők voltak, és valójában a leggyalázatosabb háborús propaganda részét képezik. Sem a tálib rendszer, sem Szaddám Huszein nem keveredett terrorcselekményekbe az Egyesült Államokban. Amint arról a fegyverzetellenőrök tájékoztatták is a Bush-rezsimet, Irakban nem voltak tömegpusztító fegyverek. A muszlim országok lerohanása és civilek lemészárlása sokkal inkább elősegíti, mintsem gátolja a terrorizmust. Noha a hivatalos történelmi narratíva szerint a 9/11 légi kalózai és Oszama bin Laden szaúdiak voltak, nem pedig afgánok vagy irakiak, mégsem Szaúd-Arábiát rohanták le a NATO-erők.

Nem csoda. Az amerikai külpolitika valójában abból áll, hogy felfegyverezi és szubvencionálja a csatlósállamokat, különösen azokat, amelyek az emberi jogok megsértésében jeleskednek. Ez a politika azonban természetes módon hozzájárul a diktatúrák megerősödéséhez, a humanitárius válságok kialakulásához és a globális instabilitáshoz, miközben neheztelést gerjeszt mindenhol. Egyre világosabb, hogy az amerikai interven­cionizmus fenyegetést jelent a világbékére és a nemzetközi biztonságra egyaránt. A szuperhatalom kétségtelenül hanyatlik, a barbárság általa képviselt szintje azonban csak azon szenvedésekkel egyenlő, amelyekkel a szabad népeket sújtja.