– Hogyan kezdődött a kapcsolata a zenével?

– Szerettem rádiót hallgatni, és anyámnak voltak fekete lemezei, amik tetszettek. Kinyitotta a fantáziámat a zene. Az, hogy kimondottan zenész akarok lenni, nem merült fel soha, de az egyértelmű volt, hogy a zenével foglalkozzam.

– Honnan jön a zene?

– Akármilyen zenét meghallgatok, egyik sem az, amit én elképzelek. Azt el kell játszani, és meg kell csinálni.

– Van, hogy nem zenélhet?

– Olyankor elvonási tünete van az embernek. A zenélés mégiscsak egy másik állapota az agynak. Úgy néz ki, erre rá lehet húzódni. Keményen rá is vagyok húzódva.

– Milyen állapot ez?

– Nem tudom, valamilyen boldogságfajta. Hogy kémiailag pontosan mi történik, fogalmam sincs.

– Hogyan készült el A bokorból című lemez?

– Egy erdőben vettük fel egy kis magnóval, volt két mikrofon meg egy jobb digitális magnó, amire aztán raktunk effekteket. A címadó dal tényleg bokorban lett fölvéve és ott is lett kitalálva. Úgy is lehetne ezt a lemezt reklámozni, hogy az egész egy erdei fölvétel meg mit tudom én, de az nem lenne igazságos, mert az erdő annyira nem hallatszik benne, inkább csak a lelkülete.

– Lajkó Félixről az ember azt gondolná, örökké zenél, így örökké születnek a dalok.

– Kialakult egy olyan módszer, vagy nem tudom, hogy hívják pontosan, hogy amikor tényleg kell csinálni pár számot, akkor tényleg meg is csináljuk. Ha meg kell szülessen, akkor meg is születik. Csúnyán fogalmazva: le köll őket gyártani.

– Gyártani?

– Persze, de ez messziről sem olyan dolog, hogy ami le van gyártva, az szar is. Lelkiismeretesen vagy átélve is lehet gyártani dolgokat.

– Az, hogy délvidéki magyar, hogyan befolyásolja a Magyarországhoz való viszonyát?

– Mindenhol másképp élnek az emberek. Akármennyire egy stanc az egész faj, még nyelven belül is különbözik egy erdélyi magyar egy vajdaságitól vagy egy magyarországitól. Főleg mentalitásban, úgy látom. Örülök, hogy ez így van.

– Mik ezek a különbségek?

– Ez jelenthet viselkedési formákat is, de az életvitelre gondolok. Jó, mindenki hajtja a pénzt meg minden, de az biztos, hogy Magyarország és főleg Pest hisztisebb világ, mint a határon túli magyarok akármelyik világa. Az sokkal nyugodtabb, megkockáztatom, hogy számomra élvezhetőbb élet folyik ott.

– Budapesten mi folyik?

– Nem szeretem a téglát meg a betont. Nem szeretem a nagyvárosokat, nem érzem igazán otthon bennük magam, mert falun meg tanyán éltem középiskolás koromig. Aztán följöttem Pestre, ami egy teljesen más világ. Úgy vettem észre, hogy minél összébb pakolódnak az emberek, annál magányosabbak, nem keresik egymás társaságát, mert az így is, úgy is megvan. Egyre negatívabbak, és ez nem kellemes. Mikor kicsit távolabb vannak az emberek egymástól, akkor keresik egymás társaságát, és meg is próbálnak úgy viselkedni, hogy az együttlét kellemes legyen.

– A korral mi a helyzet?

– Nekem ez a kor is jó. Valószínűleg a barokk korban a városi műélet ugyanúgy idegesített volna, mint most. De ez is olyan dolog, hogy a kettő egymás nélkül nem működik. Ha nem lenne az egyik vagy a másik, biztos hiányozna. Szeretek eljönni egy nagyvárosba, mert tudom, hogy akármikor van egérút innen. S az erdőben sem jó leélni egy egész életet.

– Mit szól hozzá, hogy amerre jár, megszeretik?

– Az baj, ha engem szeretnek. Elvileg nem arra megy ki a játék, hanem arra, hogy a zenét szeressék. Hogy engem szeretnek-e, az teljesen mindegy.

– Ön és a zene nem ugyanaz a dolog?

– Végül is igen, de hát jobban szeretném, ha inkább a zenémmel foglalkoznának. Van ez a negatív példa, az egész sztárvilág vagy mi, az összes allűrjével meg a féltehetségű emberekkel, aminek én semmi értelmét nem látom. Időhúzást látok benne, hogy mennyi pénzt lehet még abból kicsikarni, amiből eredetileg sem lehet semennyit.

– Hogy ismeri meg a zenéjét valaki, aki nem is tud magáról?

– Ez egy furcsa játék. Ha nem ismerik a fejedet, most már nem biztos, hogy eljönnek a koncertedre. A zene már nem biztos, hogy elég. Van, akinek igen, van, akinek nem. Szerepelek tévékben, újságokban meg ilyenek, elvileg megismerhetnek.

– Egy tévéműsorban elmesélt egy történetet, amiben tehenekről volt szó, akik nagy figyelemmel maga köré gyűltek egy réten, amikor zenélt. Ez nagyon úgy hangzott, mintha a muzsikája megszelídítené az állatokat.

– Hát nem tudom, gyakorlás közben nem mindig van csukva a szemem, de akkor csukva volt, és amikor kinyitottam, volt köröttem vagy harminc, nagyszarvú tehén, az a szürke fajta, nem is láttam errefelé ilyen teheneket. Olyan ormótlan állatok, de szépek. És azt lehetett észrevenni, hogy oda jönnek, ahol én vagyok. Tehát semmi tévedés. Először azt gondoltam, hogy ezek most ki akarnak engem nyírni, biztos, hogy zavarom őket. De nem. Körbevettek, ettek, figyelgettek. Valójában nem egy olyan nagy dolog ez, csak érdekes. Régen furulyáztak a juhászok meg különböző állatokat terelő emberek, vagy más hangszeren játszottak, dudáztak, hegedültek, ez egyáltalán nem véletlen. Ettől sokkal jobban ettek az állatok, egyébként meg miért ne szerethetnék a zenét. Mondjuk, a nagyon jól halló állat biztosan ki nem állja a hegedűt, például a macska. Látom a saját macskámon, hogy a kínok kínját éli át, amikor hegedülök. Ezerszer jobban hall, mint mi, őneki egy hangos szar az egész. A megszelídítés viszont fordítva is igaz, vagy inkább csak fordítva. Ilyenkor jön az a fajta pont, amit én kontrollnak nevezek vagy valami ilyesminek, hogy az erdőben az ember egész másképp érzi magát, másmilyen nótát csinál, mint egy városban. Azért szoktam kijárni az erdőbe, hogy leellenőrizzem, mennyire romolhattam el. Mennyire távolodtam el attól a világtól, ami eredetileg van. A tehenek is egy ilyenfajta kontroll.

– Az emberek milyen kontrollt jelentenek?

– Az emberek is lehetnek kontrollok, sőt ez mindig meg is van, hiszen általában embereknek játszik az ember. De az kicsit túl van filozofálva, hogy tetszik-e a közönségnek vagy nem; nem nézem a közönséget, mert el vagyok foglalva mással. Ha az ember úgy játszana embereknek, mint ahogy állatoknak játszana, az sem biztos, hogy jó lenne. Fordítva sem lenne jó, az egy érdekes kérdés.

– Embereknek hogyan játszik az ember?

– Ezt a kérdést tovább bonyolítva az derül ki, hogy nem az a lényeg, kinek játszol, hanem hogy játszol-e vagy sem. Mert ha játszol, az mind a két fajtának be fog jönni valószínűleg. De ha nem játszol, hanem úgymond, ledolgozod, akkor nem fog bejönni senkinek.

– Lehet egy zenész esetében egyáltalán arról beszélni, hogy a zene hogyan működik benne?

– Nem. Ha tudnám a választ, nem zenélnék, hanem mit tudom én, író lennék. De hát azért csinálok zenét, mert különböző dolgokat nem tudok elmesélni, elég sok mindent nem. Meg arról sincs fogalmam, hogyan néz ki.

– A Delta című film főszereplőjeként nem zenével, hanem valami mással kellett fogalmaznia.

– Nem tudom, ilyen improvizációk alkalmával nagyon gyorsan megfogalmazol valamit, aztán nagyon gyorsan el is felejted. Nincsenek előre meghatározott, hatalmas gondolatok. Szoktak olyanokat kérdezni, hogy mit akarok átadni az embereknek. Biztos ismeri Jókai Arany emberét, a Senkit. A címe az, hogy Az arany ember, de végül is a Senki nevű emberről szól, aki a Senki szigetén él, és Senkinek is hívja magát. Magamat akarom átadni az embereknek, de hát azt gondolom, hogy az kábé a nullával egyenlő.

– Mit csinál, mikor nem zenél?

– Ültettünk füvet otthon az udvarban. Nem esik az eső, állandóan meg köll locsolni. Megcsinálom. Ki köll törölni a gyerek fenekét, azt is megcsinálom.

– Mit csinálna, ha nem zenélhetne?

– Fogalmam sincs. Szerintem nem csinálnék semmit.

Herbák Dóra

LAJKÓ FÉLIX

1974-ben született a vajdasági Topolyán.

A citerával tízéves korában ismerkedett meg, a hatodik osztályban kapta első hegedűjét. A szabadkai zenei középiskolát otthagyva jött Budapestre, ahol a Dresch Quartett tagja lett.

Számos ismert zenésszel dolgozott együtt, mint Szabados György, Boris Kovac, a francia Noir Désir zenekar, Alexander Balanescu, Boban Markovics.

Színházi és filmzenéket komponál, számos lemeze megjelent már.