Életem során kétszer érintett meg 1848 szelleme úgy, ahogyan nem sokakat. Az első egy relikviagyűjtő barátom házában történt, aki elővett egy fóliába csomagolt levelezőlapot, s nagy óvatossággal nekem adta. A gyöngybetűkkel írt, igen jól olvasható mondatokban a küldő az elmosódott nevű címzettnek arról számolt be, hogy éppen hajókázik, s élvezi, de jobban szeretne már odahaza lenni, s a kertjét gondozni. Az agg Görgei Artúrtól származtak e sorok. Könnyeimmel küszködvbe adtam vissza a lapot. A másik ilyen katarzist egy bicska látványa okozta. 

Fotó: MTI/MTVA bizományosi, Faludi Imre

Valami furcsa

No, ez a bicska meg igen szép utat járt meg. Egy nagy hazafitól származott, s egy másik nagy hazafi pohárszékébe érkezett meg végső – vagy hát jó ideig állandó – pihenőhelyére. A bicska Kossuth Lajosé volt. Azaz hogy… Mégsem. S ennek a látszólagos ellentmondásnak a feloldásához engedtessék meg nekem némi magyarázat. 

Néhány évvel ezelőtt kedves barátomnál, az Erdélyi Magyar Néppárt akkori alelnökénél, Borbély Zsolt Attilánál vendégeskedtem aradi otthonában. S hogy vendégeskedtem, az erőst túlzás, ugyanis ha már ott voltam, fel is léptem három helyen. Egyik fellépésem a Bánság ékkövében, Temesváron volt. Ahol Zsolt szülei laktak. Így s ekkor ismerkedtem meg Borbély Imre bátyámmal (emlékét megőrizve, Isten nyugtassa őt szeretetben!), akinek remek ízléssel berendezett polgári otthonában, egy pohárszék polcán megláttam valami oda nem illőt. Egy bicskát. Külön polcon, egymagában, fehér damasztkendőcskén nyugodva. Nyomban rákérdeztem, hogy miként kerül az elefánt a porcelánboltba, avagy egy úti kés a metszett kristálypoharak közé.

Relikvia születik

Vendéglátóm nem váratott sokáig a válasszal. Ez a bicska, mint mesélte, az egyik ’48-as őséé, egy huszártiszté volt. Igazi szalonnázókés, amolyan rác bicska volt. Ha kellett, füstölt sódarba vágta az ember, s ha úgy hozta az úti szükség, akkor betyár szívébe. No, elég az hozzá, hogy annak idején Kossuth apánknak szokásában állt, hogy ellátogasson a katonák közé, a táborokba. Szítani a lángot, buzdítani a huszárt, s közelről lélegezni be az izzadt tomporú lovak lőporfüsttől terhes ájerét, egyszóval a regiment szagát. 

No, s ilyen alkalmakkor a kormányzó mindig leült egy-egy früstökölő, vagy estebédet elköltő társasághoz, ahol is megkínálták ezzel-azzal. Mikor épp mi került gyomorközelbe. S nem csupán megkínálták Kossuthot, hanem a jósághoz egyenesen készséget is adtak. Azaz ha szalonnát, sódart, kolbászt, kenyeret, s más szelni valót kínáltak egyik kezükkel, a másikkal már nyújtották is feléje a saját bicskájukat. Hogy hát „Tessen megtisztelni minket pár falattal, Kormányzó Úr!”. De amint Kossuth szelt az ételből, s illedelmesen visszaadta a kiskést, azt már fehér keszkenővel a kézben vették vissza, elgöngyölték, s legféltettebb kincsükként őrizték annak utána, mondván: „Ez már Kossuth apánk bicskája!”.

Hazafitól hazafiig

Bizony, sok ilyen Kossuth-bicska van szerte e szétszakított honban. S ki tudja, némelyikről talán már a jelenlegi gazdája sem tudja, hogy miféle kéz kanyarította vele egykoron az ennivalót. Borbély Imre pontosan tudta. Mert az ükapjáról a dédapjára, dédapjáról a nagyapjára, s nagyapjáról az apjára öröklődő bicskával annak dicső története is elérkezett hozzá az idők távolából. Mivel pediglen időközben konok kezek az országot is úgy szelték sok darabra, mintha csak szalonna lenne, ez az ereklye úgy került ki magyar földről, ahogyan a város, amiben találtatott: hogy meg se mozdult. 

Imre bátyámnak ellenben elég nagy mozgatóerőt adott. Mert ez, s őseinek többi magasztos, országféltő emlékezete, édesanyja nyelve, apja öröke, valamint a gyermekeibe vetett hit s büszkeség olyan tettekre sarkallta őt, amilyenekkel ugyanúgy beírta magát a magyarság történelmébe, akárcsak Kossuth a maga nevét annak idején. Hogy mást ne mondjak, a bukaresti román parlamentben ő volt az első olyan képviselő, aki magyarul szólalt fel. 

***

Mikor ezt a történetet elmesélem, mindig csak egyet sajnálok. Hogy nekem éppen akkor nem volt bicskám. Most már van, de akkor nem volt. Mert ha lett volna, s azt odaadom Imre bátyámnak, hogy azzal szeljen vele kenyeret nekem az ebédhez… bizony az a bicska is relikviává szentült volna. Méghozzá nem is akármilyenné.