– A magyar irodalomban ritka az olyan költő, akinek műveit a himnikus életszeretet, a boldogság felmutatása jellemzi, aki próbál az „öröm ujjhegyén megállni”. Tudatosan tartja távol magát a tragikus hangvételtől?

– Sok tudatos is van ebben. A magyar költészetnek két nagy vonulata van, az egyik tragikus, aminek a Szózat és a Himnusz a csúcsa, a másik, kevésbé ismert irány pedig nagyjából Csokonaival kezdődik, majd Dsidával, Weöressel folytatódik, és az élet derűsebb, vidámabb oldalát mutatja meg. Úgy vettem észre, hogy inkább ez a hang az enyém. Persze én is sok olyan verset írtam, ami a halálról, a szerelemről szól, hiszen ezek mindig nagy témák a költészetben. S nem is kell ahhoz öregnek lenni, hogy az ember halálverseket írjon. De valóban, az élet derűs oldalát szeretem megmutatni, s már korán rátaláltam a saját hangomra.

– Ezért az életörömért meg kellett küzdeni?

– Keményen, mert fiatalon sok rossz dolgon mentem keresztül. De megtanultam, hogy a legrosszabb helyzetből is ki lehet csikarni az örömöt. S szilárdan hiszek abban, hogy a bajt, a keservet meg lehet fordítani. Sajnálom azt is, ha a mindennapokban a keserűség, a harag, a veszekedés felemészti az energiáinkat. Én ezt feleslegesnek tartom.

– A gyerekkorából meríti az erőt?

– A gyerekkorom tele van meghatározó élményekkel, az első ilyen, amikor megtanultam olvasni. Úgy éreztem, más ember lettem, hiszen az én közreműködésem kellett ahhoz, hogy a fekete betűk a fehér papíron történetté olvadjanak össze, és feltáruljon előttem a világ. Később ezt az élményt képzelet-mozinak neveztem el. Ez a képesség minden gyerek fejében megvan, csak fejleszteni kell. Nem kis dolog: valami elvontból, ami a betű, látni a világot. Nálunk nem volt könyvtár, de minden házban volt kalendárium és egy Petőfi-összes. Én ezt a kötetet úgy olvastam, mint a mesét, folyamatosan. Nemcsak az elbeszélő költeményeket, hanem a többi verset is. Az ő költészete azért csodálatos, mert úgy írt, ahogyan az emberek beszélnek, azon a nyelven, azokkal a szavakkal. Tudatlanul vagy tudatosan, de ez lett az én programom is később: azonnal érthetővé tenni a legbonyolultabb érzéseket. Ha törnöm kell a fejemet egy versen, az már rég rossz. Petőfitől tanultam meg azt is, hogy nem lehet és nem is szabad kiszakadni abból a világból, amelybe az ember született: ez egyfajta hazaszeretet, eltéphetetlen kötődés a szülőföldhöz, a tájhoz, az anyanyelvhez. S ez nemcsak a költő élménye kell, hogy legyen, hanem az olvasóé is. A másik nagy szerencsém gyerekkoromban az volt, hogy a kovácsmester apám udvarában egyfajta falusi kaszinó működött, ahol mindig nagy társasági élet folyt, s olykor kiváló mesélők gyűltek össze. Gyerekként szájtátva hallgattuk a történeteiket.

– Aztán felvették a békéstarhosi zeneiskolába. Végül miért nem lett zenész?

– Ez egy nagyon híres iskola volt, itt végzett később például Szokolay Sándor zeneszerző, Tarján Ferenc kürtművész vagy Mező László csellista. Egy felvételi brigád járta az országot, hogy megtalálják a tehetséges gyerekeket, és így hallgattak meg engem is. Amikor a tanárnőnek leszolmizáltam a megadott dallamot, majdnem leesett a székről, és azt mondta, kisfiam, fel vagy véve. Nagyon keményen dolgoztam, hogy hegedűművész lehessek, de a hegedű nehéz hangszer, én pedig túl későn kezdtem, ennyi idősen mások már koncerteket adnak. Mégis a zene bűvöletében telt el az egész zűrös kamaszkorom, aztán tizenhat éves koromban elkezdtem verseket írni. Ez afféle gyerekbetegség, amin mindenki átesik, én azonban nem gyógyultam ki belőle soha. S ahogy az lenni szokott, egy barátom elküldte a verseimet egy pályázatra, ahol megnyertem az első díjat. Akkor dőlt el minden, amikor először láttam nyomtatásban a nevem.

– Volt ebben egy kis hiúság is?

– Igen, az is. Lezárta az ingadozásomat a zene és az irodalom között. S amikor pedig leérettségiztünk, mehettem volna a Zeneakadémiára, de én a jogi egyetemet választottam, hogy elszakadjak a zenétől. Olyan lenyűgöző erő volt ugyanis, annyira kitöltötte a lelkemet, hogy az már zavart a versírásban. Úgy éreztem, teljes szívvel nem lehet kétféle dolgot csinálni. Ezért kellett egy másfajta világ. Két év múlva aztán a jogot is otthagytam, és átmentem a bölcsészkarra.

– A Hungária kávéház lett végül az igazi egyeteme.

– Ahogyan a törzsvendégek hívták, a mélyvízbe, vagyis az alagsori éttermi helyiségbe járt a magyar írók java, Tamási Áron, Ottlik Géza, Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István. Csodálatos társaság volt, engem egy szerkesztő vitt oda először. Szemben ültem Vas Istvánnal, aki akkor már nagynevű költő volt, s nagyon nézte a szememet. Ez eléggé zavart, és megkérdeztem tőle: mit nézel, Pista bácsi? Ettől a falra tudott mászni, ha bácsinak szólították, mert még negyvenvalahány éves volt. Azt mondta, no várj csak, írtam rólad egy hexametert: „IttaCsukásIst-vánmost-jöttegye-nestaku-noktól”. Azt mondtam erre, ahonnan én jövök, ott mindenkinek ilyen a szeme. Zelk Zoltán is gyakran lejött, akkor még eléggé pártos író volt, szegény, amikor aztán ’56 után kijött a börtönből, már nem volt annyira vonalas. Kormos Istvánnal is itt ismerkedtem meg, nagyszerű író volt, a Vackor figuráját neki köszönhetik a gyerekek. A Móra könyvkiadó szerkesztőjeként ő javasolta nekem, hogy írjak meséket. Mondtam, nem tudok. De tudsz. Így jelent meg első mesekönyvem Egy szürke kiscsacsi címmel, amiben már szerepelt két, később igen nagy karriert befutott macska, Mirrmurr és Oriza Triznyák. Kormos kiváló pszichológiai érzékkel csalt be a csőbe: az első mesémet Bálint Endrével, a híres festőművésszel illusztráltatta. Mikor kinyitottam, elájultam az örömtől. Ebben is szerencsés vagyok, hogy az alkotótársaim nagyon tehetségesek voltak, Sajdik Ferenc zseniális rajzoló, s a zeneszerzők, a színészek is mind nagyon sokat adtak hozzá a mesékhez.

– A gyermekirodalom volt a művészek menedéke a kommunizmusban?

– Igen, azoké a kiváló íróké, akiket kirugdostak a felnőttirodalomból. De ez nemcsak nálunk volt jellemző. A korabeli cseh íróknak például a detektívirodalom volt a mentsváruk, ezért is olyan jók a cseh krimik. Nálunk a gyerekek jártak jól, gyönyörű művek születtek, a legjobb írók tollából, Tersánszky Józsi Jenőtől Mándy Ivánig. Nálunk a gyermekirodalomnak amúgy is gazdag hagyományai voltak, ott van például A Pál utcai fiúk. Aki tehát gyerekeknek ír, annak igencsak össze kell szednie magát. Azt szoktam mondani: a gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak kicsit jobban. Sokan rákérdeznek, de nincs bennem két ember: a költő és a meseíró. Nincs ebben semmi ellentmondás, a jó mese egy kicsit ugyanúgy elemelkedik a földtől, mint a vers. A jó mese tele van csodákkal, és nem lúdtalpakon jár a földön.

– Milyen belső logikája van a mesének? Mitől lesz jó és hiteles a gyerekek számára?

– Minden embernek van egy kincsesbányája, a saját gyerekkora. Csak az emberek többsége ezt elfelejti. Kár, mert onnan rengeteget lehetne meríteni felnőttkorban is, örömöt, derűt, nevetést. Én nem felejtettem el. Ha arról kell írnom, hogyan érez egy öt- vagy egy tízéves gyerek, akkor visszagondolok a saját érzéseimre. Ez biztos támpont, hiszen önmagamat ismerem. De ha ráérek, elmegyek a gyerekekhez olvasótalálkozóra, és figyelem őket, tanulok tőlük, például új szavakat. A gyerekek nyelvalkotó zsenik, mert szabadon használják a nyelvet. Kifordítják, befordítják, hozzátesznek, elvesznek belőle. Azt fedeztem fel egyébként, hogy most sokkal okosabbak, mint mi voltunk annak idején. Ez nem véletlen, mert a tévén keresztül rengeteg információ éri el őket, ami persze nem biztos, hogy mindig jó. Sokkal okosabbak, viszont szegényebb az érzelmi életük. Mikor a televíziónál dolgoztam, volt egy műsorunk, amelyben összegyűjtöttünk egy csomó gyereket, s az volt a feladatuk, hogy játsszanak. Sokuk azonban nem ismert egy játékot sem. Sem az Adj, király, katonát!, sem az ehhez hasonló, társas játékokat. Nem ők tehetnek róla, nem tanítják meg nekik. Nincs annál szomorúbb látvány, mint amikor egy gyerek egyedül ül a képernyő előtt vagy a számítógépen játszik. Mert a közös játék rengeteg dologra tanít meg, a viselkedésre, vagy arra, hogyan kell nyertesnek lenni, hogyan vesztesnek. Ezt egyedül nem lehet megtanulni. A gyerekek ma magányosabbak, mint régen voltak.

– Kötik-e szabályok a meseíró kezét?

– Két fontos szempontot kell figyelembe venni. Az egyik az, hogy a gyerekek agya végtelen befogadóképességű, hatéves koráig minden gyerek zseni. Másfelől van határa annak, amit fel tudnak dolgozni. Nagyon kell vigyázni a drámával, a tragédiával, a gyerekek csak egy bizonyos pontig terhelhetőek, mert még nincs elég tapasztalatuk. Molnár Ferenc zseniálisan értett ehhez. A Pál utcai fiúk nagyon merész mű, hiszen ifjúsági regény, aminek meghal a főhőse. Ez olyan nagy tragédia, hogy én nem merném leírni. De ahogy ő írta meg, az még belefér a gyermek életébe.

– A magyar kötelező vagy ajánlott gyerekirodalom jó része tulajdonképpen szomorú: a Hét krajcár, a Kincskereső kisködmön, a Légy jó mindhalálig vagy A Pál utcai fiúk.

– Nem baj, mert ugyanazokat az érzelmeket kell adni a gyerekeknek is, mint a felnőtteknek, nemcsak örömet, hanem bánatot, szomorúságot, kételyt is. De én mind a költészetben, mind az életben az élet derűs oldalát igyekeztem meglátni és megláttatni. Azt vallom, hogy a gyerekbe annyi életörömöt és vidámságot kell belegyömöszölni, amennyi csak belefér, hogy kitartson élete végéig. Nagyon hálás a humorért, olyan boldog, ha megérti. Talán már közhely, hogy a mai mesék túl agresszívek. Persze ezeket a jelenségeket is meg kell ismernie a gyereknek, de nem jó, ha csak erről szól a mese. Bár jó dramaturgiai fogás, látványos, egy idő után egyhangúvá válik tőle a történet. Másrészt az igazi mese feloldja az agressziót, hiszen ez is része a gyerek életének. Én ezért szigorúan bevezetném a cenzúrát, mert a gyerek védtelen. Amit mi a nyakába zúdítunk, azt sajnos mind elhiszi.

– Más hangsúlyokra volna szükség a kultúrpolitikában?

– Így van. Nem készült például tíz éve mesefilm, kevés a gyerekszínház, Budapesten legalább tíznek kellene működnie. Érthetetlen, hiszen azokban a színházakban, ahol mellékesen gyerekdarabokat is játszanak, ezek mindig telt házzal futnak. Ha én színházigazgató lennék, már csak ezért is csupa ilyen előadást tűznék műsorra. Ráadásul a kicsik számára igen, de a tíz-tizenkét évesek számára nincsenek színdarabok, ahogyan regényeket sem írnak nekik igazán. Mintha hétéves korukban elengednénk a kezüket. Farizeusképpel mondjuk nekik, hogy kisfiam, miért nem olvasol, miért nem jársz színházba. De nincs neki könyv és nincs neki előadás. Azt akarjuk, hogy majd csak húszéves korában jöjjön el a színházba? Pedig abból lesz jó közönség, akit megtanítunk rá. Bartók híres Mikrokozmosza vagy Kodály több kórusműve is gyerekeknek szól, e kiváló zeneszerzők tudták – amit most sokan fanyalogva vesznek tudomásul –, hogy a gyerekeket lépcsőfokonként kell bevezetni a magas művészetbe. S amit a különböző életkorokban nem kapnak meg, azt később már nemigen tudják bepótolni. A gyerekek órája pedig gyorsabban ketyeg: most hatéves, négy év múlva tízéves lesz, aztán tizennégy, és elmúlt az egész. Nagyon fel vagyok háborodva azon, mennyi pénzt elosztogatnak a kultúrára, főleg a filmekre, de a gyerekeket elfelejtik. Én is pályáztam forgatókönyvvel, de válaszra se méltattak, noha nem vagyok teljesen ismeretlen a szakmában. Az lenne az ideális, ha minden összegnek a felét, amit a kultúrára fordítunk, a gyerekkultúra kapná meg. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de most kétmillió-hetvenezer gyerek él Magyarországon. Nekem talán elhiszik, hogy nem azért mondom, mert savanyú a szőlő, ennél híresebb én már nem akarok lenni.

– Könnyed, másodlagos műfajnak számít a gyerekirodalom?

– Ez a kérdés sokkal messzebbre vezet. Az irodalmi közvélemény, a kritikusok, a szakértők, akik megmagyarázzák nekem az irodalmat – a saját verseimet is –, még ma is, meg kell mondanom, terrorizálják egy kicsit a közvéleményt. Általánosítok most, de valóban mindenki azt tartja igazán nagy irodalmi teljesítménynek, ami tragikus, mind a versben, mind a prózában, mind a drámában. Pedig Csokonai vagy Dsida Jenő egy-egy derűsebb verse egyáltalán nem ér kevesebbet, mint egy melankolikus. Sőt, én arra szavazok, hogy a derű, bár nem értékesebb, de hatásosabb, mert jobban belefér az emberek lelkébe.

– Pedig a magyar költői létformához valahogy hozzátartozik a tragédia.

– Itt van például a Szózat. „S a sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül”. Amellett, hogy hatalmas költőnek tartom Vörösmartyt, ez egy nagyon sötét látomás. De nem vált valóra, hála istennek. Nem süllyedt el, és nem veszik körül népek, nem is vették körül soha. Ha szabad ezt mondani, a fogcsikorgatás helyett törekedjünk arra, hogy ez a sok sanyarúságot, keserűséget, tragédiát megélt nép egy kicsit jobb kedvre forduljon már. Mert minden oka megvan rá. Nem politizálni akarok, mert ez ugyan szép politikai gondolat is, de ez a valóság.

– Ahhoz az ’56-os nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai valamilyen módon, fegyverrel, tollal szerepet vállaltak a forradalomban. Hogyan lehet például azt feldolgozni, hogy elbukott a szabadságharc?

– ’56-ban húszéves voltam, ami már érett kornak számít, az ember már cselekvő részese tud lenni a történelemnek. Ez a négy-öt év az én életemben és az ország életében is borzasztó időszak volt. Életveszélyes. Rengeteg barátom börtönben ült, többen öngyilkosok lettek. Talán azért éltem túl, mert sosem voltam egyedül. A kortársaimmal, az akkori fiatal költőkkel és írókkal bandában jártunk kávéházról kávéházra, és tartottuk egymásban a lelket. Próbáltunk megkapaszkodni ebben a széthullott társadalomban. Amire nagyon büszke vagyok, hogy nem dőltem be annak az erőszakos toborzásnak, amit ’57–58-ban Kádárék folytattak, hogy álljunk az ő oldalukra. Nem. Inkább vállaltuk a nyomort, csavarogtunk az utcán, jártunk albérletből albérletbe, évekig nem volt pénzünk, állásunk. Előfordult az is, hogy a Gellérthegyen aludtam. Ki lehetett bírni, hisz fiatalok voltunk, és nagyon önérzetesek. Nagyon tisztán láttunk mindent. De hogyan is írhattam volna lelkendező verseket, amikor a korosztályom fele bent ült a börtönben? A derűnek persze akkor nyoma sem volt, hiszen amikor a világ szörnyű, az ember is szörnyen érzi magát. Az ép eszünket próbáltuk megőrizni legalább, s a tisztességünket. Nagyon sokan disszidáltak, kimentek Bécsbe, akkor még tárt karokkal fogadták őket.

– Önben nem merült fel ez a lehetőség?

– Én már akkor tudtam, hogy nem akarok, és nem szabad kimennem. Nem szeretnék senkit sem bántani, hiszen barátaim disszidáltak, sőt szerelmem is, és itthon akasztófa várt volna rájuk. Nekem szerencsém volt, hogy nem fenyegetett ez a veszély, legalábbis nem ennyire. S nem akartam menni, mert már tudtam, hogy én magyar költő akarok lenni. Makacsul. Azt pedig csak itt lehet. Húszévesen komolyan gondoltam azt is: az nem lehet, hogy én kimegyek, az ország meg itt marad.

Fehérváry Krisztina, Szentei Anna