42

Kilenc éves voltam 1977-ben, tisztán emlékszem a jelenetre: anyám valami keresztrejtvénnyel bíbelődött, aminek megfejtése ahhoz kapcsolódott, hogy 100 éve született Ady Endre. Most 51 vagyok, és éppen a napokban emlékeztünk meg a halálának 100. évfordulójáról. Sajátomban, mintegy betétként, végigéltem az ő teljes életét.

Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt, archív

Amikor kisgyerekként a pénzekkel ismerkedtem, az 500 forintos volt a legnagyobb címlet, lila színű bankó, rajta Ady képével. A dédnagyapám – bár egy másik évfolyamba, mert három évvel fiatalabb volt – ugyanabba a zilahi gimnáziumba járt, mint ő. Én ebben az elmúlt negyvenkét évben nem éltem Párizsban, bár jártam ott. Nem írtam zseniális verseket, ellenben nem is kaptam vérbajt. Nem éltem át egy világháborút, és nem kellett látnom az ország szétesését, ellenben egész életemet a csonka trianoni Magyarországon éltem, míg ő egy percet sem. Utolsó versének 1918 novemberében azt a címet adta: Üdvözlet a győzőnek. Vajon ha 1920. június 4-én írhatott volna verset, annak milyen címet ad?

Milyen kevés 42 év egy nemzet történetében. Például a török hódoltság innen nézve múlandó és egy bővített mondatba foglalható százötven évéhez képest generációknak telt el a teljes élete ebben az időszakban. (Talán majd az utókor így beszél a trianoni csonkolásról is: az országvesztés százötven/kétszáz/kétszázhúsz évében… S generációknak pereg le úgy a teljes élete, hogy a trianoni hazában születtek, és abban is haltak meg.)   Egy ember életében azonban a 42 év nem beláthatatlan; az enyémbe is belefért már egy adynyi; no meg persze petőfinyi, józsefattilányi, balassinyi, stb.

Adynak nem volt gyermeke, így halálakor megszakadt az az évmilliók óta tartó folyamatosság, amelyben felmenői generációról generációra adták tovább az életet. S ha genetikailag zsákutcába is futottak a táltos ősök, most mégis egy ország emlékezik rá (ha nem is teljes egyetértésben).

Elismertség ide vagy oda, temetése (a most előkerült filmfelvétellel is bizonyíthatóan) nagy figyelem mellett zajlott: koporsóját jelentős tömeg jelenlétében, négylovas gyászhintó vitte a Nemzeti Múzeumtól a Kerepesi úti sírkertbe.

Azt gondolom, szerencsés az az ország, ahol egy költő élete és halála századok múltán is közügy lehet. Tűntek már el birodalmak, amelyekben hadvezérek vagy főtitkárok köré szerveződött az emlékezet. Nagyobbak, erősebbek voltak nálunk – s ma már nincsenek sehol.