Ülök a vonaton, velem szemben két felpüffedt arcú alkoholista utazik. Óvatosan letekerik az ásványvizes üveg kupakját, majd még óvatosabban elkezd terjengeni a vagonban a pálinkaszag. Ők már a keményvonalasok közé tartoznak. Piszkos, ápolatlan, igényességük tökéletes komfortjában mozgó figurák. Egy háznak mindig a legalja és a legteteje az igazán mocskos. A társadalommal sincs ez másképp. Ezekről a figurákról az úgynevezett elit erkölcsi, morális és fizikai eróziója jutott eszembe.

Fotó: ShutterStock.com (illusztráció)

Nyomás

Közeledve a májusi európai parlamenti választásokhoz, az ember egyre többet kezd el töprengeni az úgynevezett eliten. Hogy milyen állapotban is van a mi nyugat-európai elitünk, azt Bogár Lászlói terminológiája szerint annak lelki, szellemi és erkölcsi állapotán keresztül érdemes megvizsgálni. Minden rendszer állóképességét az időn túl talán az jelzi leginkább, hogyan viszonyul ahhoz, ha kritikus mennyiségű nyomás és terhelés éri. 

Az Európai Unió számára ez a bizonyos nyomás 2015-ben érkezett el, a migráció képében. A magyar nemzetre a történelme során mindig is jellemző volt, hogy amikor a nyomás már az elviselhetetlenség határát súrolta, akkor „robbant”, és oly mértékű erővel verte le magáról láncait, hogy arra rendszerint az egész világ felfigyelt. Ezzel szemben olybá tűnik, Nyugat-Európa jelenleg úgy megy feltartott kézzel a kivégzőosztag elé, hogy közben még meg is köszöni a hóhérnak, van olyan kedves és beköti a szemét. 

De jobb, ha vigyázunk! Ha az ő szemüket bekötik, akkor a miénket is. Ha őket lövik, akkor minket is. Ugyanis Európa mi vagyunk.

A huszonnegyedik óra

A dolog lelki, szellemi és erkölcsi állapotát jól jelzi, hogy a közelmúltban politikai okok miatt kis híján agyonverték Frank Magnitzot, az AfD brémai képviselőjét. Sargentini asszony pedig nem kapott riadtan a tolla után, hogy lázasan égbe kiáltsa a gyalázatot. A Franciaországban több mint kilenc hete tartó tüntetéssorozat szintén nem emeli meg a hivatásos demokráciaféltők pulzusát. 

A brüsszeli elit erkölcse egy igazi duplafedelű doboz, ami remekül működik, ha a megfelelő politikai érdek társul hozzá. Mindeközben Chemnitz és a sárgamellényesek az establishmenttel szembeni ellenállás szimbólumaivá váltak. Az eseményeket kísérő tehetetlen bénultság és szemforgatás is arra enged következtetni, hogy az elit és a nép közötti kapcsolat végérvényesen megszakadt. 

Folyik a „társadalommérnökösködés” az elefántcsonttornyokban, miközben pár év alatt egy átlag francia és német élettere úgy változott meg visszavonhatatlanul, hogy erről valahogy elfelejtették őket megkérdezi. Gyakorlatilag Európa arculatának felűről történő, erőszakos megváltoztatása zajlik. Az establishment pedig szemérmeskedés helyett mintha egyre inkább rátaposna a gázra, ahogy közeledik a választás. Mintha zsigerileg éreznék, hogy ha lemegy a függöny, akkor az a legkevesebb, hogy nem fogják őket visszatapsolni. 

Mindezek után nem csoda, hogy Macron és Merkel asszony népszerűtlensége minden eddig ismert negatív rekordot megdöntött. És talán a kávét nyugodtan kortyolgató politológusok még nem sejtik, hogy a nyugati társadalmak mélyrétegei már mozgolódnak, ugyanis egyre többen érzik, a kontinens a huszonnegyedik órában van.

A létrontás gyakorlói

Németország mintha siettetné önmaga elmúlását, Franciaországot lassan felemésztik saját belső, társadalmi feszültségei, Európa északi országai pedig mára már nemcsak a természettel, de lassan a józan ésszel szemben is törvénykeznek. Önmaguk dicsfényében fürdőző államférfiak és a hatalomtól megrészegült ideológusok kontinense lettünk. Mondjuk ki, rendesen be lett dobva a gyeplő a lovak közé. A létrontás gyakorlói pedig a rémület és a bűntudat érzésétől a kétségbeesett önigazoláson át mára eljutottak oda, hogy mindezt látva szinte ficánkolnak a gyönyörtől. 

Európának nem ez lesz az első haláltánca, és reménykedésre adhat okot, hogy eddig még mindig sikerült felállnunk. Még négy hónap, és csak rajtunk, európaiakon múlik, milyen jövőt teremtünk magunknak és hogy hagyjuk-e, hogy a regnáló nyugati elit itt maradjon a nyakunkon, borgőzös leheletükkel, kellemetlen közelségben, az arcunkba mosolyogva.