„Sokkal fontosabb azt tudni, milyen embert érint a betegség, mint azt, hogy milyen betegség érinti az embert.” (Hippokratész)

Fotó: MTI/Rosta Tibor, archív

Tisztázzunk valamit. Valójában nem igazán van olyan, hogy magyar egészségügy. Kórházak, gyógyászati intézmények vannak. Ezek mindegyikében más-más szakembergárda dolgozik. Hol kiválóan, hol „csak” jól. Emellett betegek vannak és betegségek vannak. Súlyosak és kevésbé súlyosak. Amennyiben viszont mégis vitázni szeretnénk a magyar egészségügy állapotáról, ezzel párhuzamosan kellene vitát folytatnunk a magyar emberek mentális és fizikális higiénéjének állapotáról. Azaz a magyar betegségügyről. Nosza, indítsuk el azt a bizonyos vitát!

Orvoshoz? Ugyan már!

Elöregedő társadalomban élünk. Ez még akkor is így lenne, ha hirtelen tömegesen vállalnának négy-öt gyermeket a magyar családok. Ugyanis már a második nemzedék késik le arról, hogy a születési és halálozási mutatókat nagyjából egyensúlyban tartsa. S minden, ami ezzel a bizonyos elöregedő társadalommal jár, egyszerre szakad a nyakunkba. Mi pedig kínosan ügyelünk arra, hogy orvos csak akkor lásson minket, amikor már visznek. Gyengélkedvén legfeljebb annyit teszünk, hogy az internetes keresőbe beütjük bajaink szimptómáit, aztán nyomunk egy entert. Kis szerencsével egy egyszerű hányingerből megtudhatjuk, hogy vagy gyomorrontásunk van, vagy napszúrást kaptunk, netán lelki bajok gyötörnek, esetleg gyermeket várunk. 

Az dicséretes, hogy a magyar ember nem szalad mindenféle piszlicsáré dologgal a rendelőbe. Ám az is biztos, hogy a még kezelhető bajokat a legtöbb esetben hagyjuk teljesen kórossá fajulni. A magyar ember nem akkor megy fogorvoshoz, amikor sajog a foga, hanem amikor már a rothadó csonkot kell sebészileg kivésni az ínyéből. Nem akkor fordul szakemberhez, amikor először érzi a mellkasi szorító fájdalmat. Hanem amikor három – lábon kihordott – infarktus után a negyedikkel viszi a mentő a kórházba. S csak reménykedhet, hogy a műtőbe vagy a koronária-őrzőbe kerül, nem a proszektúrára.   

Prevenció? Az meg mi?

A fentiek okán az orvos a korai állapotfelmérésben egyáltalán nem vesz részt. Amit tud, az csupán annyi, hogy megpróbálja a testi (vagy lelki) katasztrófát annyira enyhíteni, amennyire csak lehetséges. A társadalombiztosítónak pedig nagyságrendekkel többe kerül egy akutként nem kezelt, idültté vált betegség gyógykezelése. Amely betegségnek persze a gyógyulási és a teljes vagy részleges felépülési ideje is sokkal hosszabb, minek következtében még inkább megterheli a szociális ellátórendszert. Azt a rendszert, amely az elöregedés okán egyre kevesebb bevétellel számolhat.

Ami még a korai felismerésnél is fontosabb lenne, az a prevenció, azaz a betegségek megelőzése. Ennek érdekében évente legalább egyszer el kellene mennie orvosi vizsgálatra mindenkinek. Annak is, aki éppenséggel nem érez magán semmilyen tünetet. Mert a lappangó kór sokszor csupán egy kissé elvizesedett bokával vagy néhány kiló túlsúllyal kezdődik. Esetleg picikét hullani kezd a hajunk, vagy a megszokottnál szárazabb a bőrünk. Semmi komoly. Látszatra.     

Az vagy, amit megeszel

Bár nagy igazság, hogy a mozgásszegény életmód nem éppen az egészség jó barátja, ám van ennél egy sokkalta nagyobb rizikófaktor is: a táplálkozás. „Az vagy, amit megeszel” – tartja a mondás. S ez bizony nagyon igaz, még ha nem is szó szerint. De az tény, hogy aki nem táplálkozik egészségesen, az nem is marad sokáig egészséges. 

A fogyasztói társadalom alakította közfelfogás szerint nem mindegy, hogy milyen ruha van rajtunk vagy milyen karórát hordunk. Azt is megnézik, hogy üzletemberként milyen autóból szállunk ki. Így ezeken a dolgokon nem spórolunk. Nem ezeken spórolunk. Hogy min takarítunk meg kisebb-nagyobb összeget? A táplálékon. Pontosan azon, amin aztán végképp nem kéne.

Megvesszük a finomított cukrot, s nem az egészségesebb természetes édesítőket használjuk. Nem szeretjük a teljes kiőrlésű gabonából készült kenyeret, mert a foszlós fehér kenyér finomabb. Félretoljuk a polcon a parajdi vagy himalájai sót, s kosarunkba pakoljuk az ipari készítményt. Zöldséget, gyümölcsöt nem az évszaknak megfelelően, s nem a termelői piacokon vásárolunk, hanem a multikban. Egyszóval mindenből az olcsóbbat rakjuk a kosarunkba, viszont ezekből legalább napjában maximum kétszer eszünk, de akkor szuszogásig, amíg már mozdulni sem tudunk. 

***

A legújabb kori magyar egészségügy két világháborún, egy világválságon és egy polgárháborún keresztül jutott el 1945-ig, amikortól is a kommunista diktatúrában folyamatosan, s egyre jobban leépült. Az ezt követő politikai váltógazdaság évei alatt lehetőség sem volt egy átfogó egészségügyi reform végrehajtására. A kilenc éve megkezdett reformok kivitelezése évtizedekig fog tartani. Annyit mi is megtehetünk, hogy saját egészségi állapotunk megfelelő karbantartásával segítjük ezt a folyamatot. Ezt legalább tegyük jól! Mert a minket megtámadó betegségek többsége pontosan arra figyelmeztet minket, hogy mit nem teszünk jól.