„Értelemmel lehet uralkodni az indulatok és ösztönök lázadása fölött –, egy bizonyos határig. S ez a határ nem is olyan alacsony, mint általában hiszik.” (Márai Sándor)

Fotó: MTI/AP

A XXI. század elején megindult népvándorlási hullám kapcsán sokan és sokszor teszik fel a kérdést, hogy nekünk, európaiaknak mennyit szabad feláldoznunk a diverzitás oltárán. Hozzáteszem, ez a kérdés még akkor is indokolt, ha kijelentjük, hogy Európa diverzitás tekintetében mindig is heterogén volt. Abban mind egyetérthetünk, hogy az ex cathedra kijelentések ideje lejárt. Ideje eljönnie az érdemi viták idejének. 

Integrálódás

A sokszínűség lehet kifejezetten szép, és lehet taszítóan csúf is. Amennyiben a sokféle szín passzol egymáshoz, s ízlésesen van elrendezve, akkor az összkép gyönyörű. Ha azonban csak úgy oda van freccsentve az alapszínre – összetételtől és jelentéstől függetlenül –, valami teljesen más, valami túlságosan kontrasztos, akkor az nemcsak a szemet, de az elmét is zavarja.  

A legfőbb kulcs az Európában letelepedni vágyó távoli utazó integrációra való hajlama. Azért nem képességet írtam, mert képessége erre mindenkinek van. Csak nem mindenki akar a közösség részévé válni. Amennyiben az újkori vándor honfoglalói attitűddel közelít választott új hazája felé, akkor nyilván nem fog törődni annak a területnek a szokásaival, s a területen élő őslakosok szocializációs mintáival. Ilyenkor alakít ki magának a társaival úgynevezett „no-go zónákat”, amelyek,  mint valami folyondár, képesek idővel befonni egy egész falut, egy egész várost, egy egész országot.    

Menekült vagy vándor?

Természetesen a fogadtatás sem másodlagos. Nem kifejezetten szerencsés, ha rögtön mindjárt votum animo-szerű. A Wilkommenskultur-féle közvetlen invitációnál már majdhogynem másodlagos, hogy az illető menekült-e, avagy gazdasági bevándorló. Mégis, a különjuttatások és még fokozottabb támogatás révén a gazdasági bevándorló is menekültnek hazudja magát, s ebbéli fedősztorijának azzal is kellő alapot teremt, hogy eleve illegálisan érkezik be a kontinensre. 

Mert a vándorló hazakeresésnek, a gazdasági megfontolásból végrehajtott kivándorlásnak nem is olyan egyszerűek az előfeltételei. Először is, ki kell tanulni egy olyan szakmát, amelyikkel kellőképpen érvényesülhetünk szinte akárhol a világban. Másodszor, kötelezően meg kell adni a kellő tiszteletet a befogadóországnak azzal, hogy személyi iratainkat magunkkal hozzuk, s ha olyan területről érkezünk, ahol a terrorista jellegű cselekmények mindennaposak, akkor azt is lehetővé tesszük a hatóságnak, hogy egy háttérnyomozással átvilágítsanak minket, mielőtt befogadnak akár csak egy menekültszállóra is.  

Krisztusban egyek? 

Sokan persze a befogadást vallási alapokra kívánják helyezni. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnek. Egy kedves ismerős házaspár karácsonykor igen csúnyán összerúgta a port. A délolasz férj sehogy sem értette magyar felesége abbéli óhaját, hogy karácsonyfát kell állítani a szoba közepére, hiszen náluk egy szövet karácsonyfát aggatnak a falra ilyenkor. Mindketten keresztények, sőt katolikusok, s természetesen európaiak. Tehát elméletileg sem a vallás, sem a kulturális közeg nem képezhet számukra akadályt. Mégis (még így is) akadnak súrlódási pontok. 

A migráns és migráns közti ordítóan nagy különbséget már most is tapasztalhatják azok, akik nyugat-európai útjaik során egyaránt találkoznak közel-keleti, illetve afrikai migránsokkal. A „német” közel-keleti muszlimok valóságos ártatlan bárányok a „francia” észak-afrikaiakhoz képest. S akkor még nem is említettük az Olaszországba, Spanyolországba nagy számban érkező közép- és nyugat-afrikai migránsokat. A közeljövő hatalmas gondja pedig nem Szíria, hanem Afrika lesz. S igaz ugyan, hogy az onnan érkező migránsok túlnyomó része muszlim. Azonban az afrikai keresztény egyházak képviselőiről sem mondhatjuk el nyugodt szívvel, hogy Krisztusban egyek lennénk velük. Az ő hitviláguk – pontosan az afrikai integráció révén – meglehetősen sérült, és semmiben nem hasonlít, mondjuk, a keleti ősegyházak híveiéhez. Társadalmi moráljuk pedig nem sokban, vagy tán semmiben sem tér el az ugyanarról a területről érkező muszlim hívekétől. 

***

Amíg az ENSZ, s pláne az Európai Parlament nem ezeket a kérdéseket tárgyalja, s nem ezek nyomvonalán próbál meg valamiféle megoldást keresni, addig a migráció csupán egy igen csekély számú, de annál kiváltságosabb és annál gazdagabb elit jól prosperáló vállalkozása marad. Ezek a kevesek euró százmilliárdokat tesznek zsebre, s ehhez nem kell mást tenniük, csupán eladniuk a hazájukat, a földrészüket, a kultúrájukat. 

Mindeközben Ausztrália menekülttáborokat zárat be, hadihajókkal védi határait, s kész szembeszállni bármelyik nemzetközi gittegylettel annak érdekében, hogy nemzetállamként fennmaradjon. Mert az érdemi vita kiharcolása mellett van egy másik fegyvere is az egészséges nemzetállamnak: az életösztön hajtotta cselekvés. Hiszem és vallom, hogy Magyarország e kettő ötvözete. Nem félünk vitázni a kérdésről. De nem félünk cselekedni sem.