A centrum mítoszáról
A magyarországi baloldal megújhodásának első számú feltétele az lenne, hogy nem bujdosna tovább, nem hazudozna, hanem felvállalná azt, ami.
Az elmúlt hetekben egyre többször merült fel a centrum fogalma a közbeszédben. Sőt, Puzsér Róbert főpolgármester-jelölt kampányában előszeretettel használja is a „Cél a centrum!” jelmondatot. Jelen esetben centrum alatt nem a mérsékelt középre, hanem a jobb- és baloldal meghaladottságára utalva.
Fotó: MTI, archív
Adódik a kérdés, van-e új a Nap alatt, vagy csupán egy politikai termék újrahasznosításával állunk szemben? Ejtsünk tehát pár szót a függetlenség és a centrum mítoszáról.
Mikor elkezdtem a politológiai tanulmányaimat, szinte az első tanulságtétellel bíró történet, amit a tanáraink belénk vertek, az volt, mikor a „se nem jobboldali, se nem baloldali”, magát az „arany középútnak” tituláló Centrum Párt a 2002-es választások két fordulója között – korábbi ígéretei és a függetlenség rovására – jelöltjei visszaléptetésével a szocialistákat támogatta. Szavazói szempontból ez volt a rendszerváltást követő időszak egyik első nagy átverése. Persze csak a Pető Iván-féle „nem, mi nem fogunk összebútorozni a szocikkal„ című beszéd után. Az önkormányzati választásokon pedig sorra jelentek meg az úgynevezett független jelöltek és hozták el magukkal a függetlenség szabadságszagú ígéretét, amit a csillogó szemű lakosság egy jó része el is hitt. Aztán persze rendre kiderült, melyik nagy párt meznélküli játékosáról is van szó. Lezajlottak a rendszerváltás első nagy „szerelmi csalódásai”. Aztán ahogy lassan kialakult a kétpártrendszer váltógazdálkodása, a politikai függetlenség és a centrum mítosza is jó időre süllyesztőbe került.
2010-ben befejeződött a rendszerváltást követő „zavaros két évtized”, a romantikus tévképzetek pedig újra előmásztak a csatornákból. A folyamat előfutára már a nevében is az elmúlt harminc év legnagyobb hazugságát hordozó LMP volt. Politikai nóvumként eladva – valójában leporolva a Centrum Párt korábbi ígéretét – kijelentették, ők már meghaladták a XX. század rossz emlékű, dohos dichotómiáját, az úgynevezett jobb- és baloldaliságot. Ki kétségekkel telve, ki lelkes várakozással, ki pedig farkast kiáltva fogadta az érkezésüket. Egy pár évig még látszólag igyekeztek is tartani magukat ehhez az elképzeléshez. Az ára pártszakadás és az alapító tagok kiáramlása lett, akikről persze később rendre ki is derült, hogy tisztes baloldali emberek, csak ugye ezt mégsem lehetett az elején kitűzni a cégér mellé.
A 2018-as országgyűlési választás egy igazi Canossa-járás volt a Szél Bernadett vezette LMP számára. A kampány végére általánosan elfogadott diagnózis volt a politológusok között az LMP egyértelmű balra tolódása. A függetlenség egyik első harcosa így szállt sírba, újkori szövetségesei révén összedrótozott kézzel, arccal a föld felé.
Gyakorlati értelemben a függetlenség mítosza, akármennyire is hazug és álságos, mégiscsak egy olyan szegmense lett a magyar „politikai piacnak”, ami alkalmassá vált arra, hogy különböző politikai alakulatokat be tudjon juttatni a parlamentbe. Pár éve meg is jelent a szegmens iránt érdeklődő új „befektető”, a Momentum Mozgalom képében. A recept ismerős volt. Deklarálni, hogy ők bizony meghaladták a jobb- és baloldali megosztottságot. Hiába tűnt fel igen hamar a párt körül régi SZDSZ-es tanácsadó, az elnökségben volt Együtt–MSZP–PM–DK közös jelölt, és hiába kerültek napvilágra markánsan liberális programelemek, ennyi csalódás után, ha fogakat összeszorítva is, de sokan hinni akartak abban, hogy ez most tényleg más lesz.
Az oldalfüggetlen politizálás vágyálmait végül legnagyobb ellensége, a politikai realitás, az idő vasfogával közösen emésztette fel. Legkésőbb akkor, mikor a Momentum hivatalosan is csatlakozott a liberális ALDE pártcsaládhoz, a jobboldali értékek képviseletének illúziója végérvényesen szertefoszlott. De mielőtt azt hinnénk, hogy ez csak egy magyar sajátosság, ami külföldön remekül működik, érdemes felidézni a közelmúlt egyik leleplező erejű pillanatát, mikor is a papíron szintén oldalfüggetlen francia elnök, Emmanuel Macron nem mással kötött testvérpárti szövetséget, mint a Magyar Liberális Párttal. Az oldalakat meghaladók valamilyen különös történelmi véletlennek köszönhetően, valahogy mindig a baloldalon kötnek ki. Könnyű lenne a 2000-es évek egyik közkeletű mondásával élve, lerendezni mindezt annyival, hogy „összeér, ami összetartozik”, de ehelyett érdemes egy kicsit a dolog mélyére ásni.
A tapasztalatok alapján olybá tűnik, az elmúlt évtizedekben a függetlenség illúziójával többnyire a balliberális pártok kufárkodtak. Persze voltak ritka és mulatságos kivételek is. Ilyen volt például, mikor az eredetileg jobbközép Dávid Ibolya vezette MDF, a párt totális összeomlása előtti utolsó hónapokban, megpróbálta magát az oldalaktól mentes mérleg nyelveként feltüntetni. A háttérben persze összejátszottak a Gyurcsány-kormánnyal.
Ugyancsak eklatáns példa erre, mikor a korábban még markánsan jobboldali Jobbik, szintén a totális széthullás időszakában, a gárdamellényt elegáns Hugo Boss selyem mellényre cserélve próbálta eladni ugyanezt a mesét. Nevezetesen, hogy ők megvilágosodva és meghaladva a jobb- és baloldali dichotómiát, már egy igazi XXI. századi párt. Érdekes, hogy az MDF-hez hasonlatosan, nekik is pont mélyrepülés közben jutnak eszükbe az ilyen remek ötletek. Mint egy zuhanó repülőgépen a becsapódás előtti utolsó őrült pillanat.
Tehát voltak ugyan tiszavirág életű kísérletek a jobboldalon is, mégis a programszerűen a függetlenség és a centrum mítoszára épített politizálás hagyományosan a baloldal sajátja. Az okok abban keresendők, hogy a második világháború lezárását követő évtizedekben a baloldal túlnyerte magát. A glóbusz nyugati felét szellemileg, politikailag és gazdaságilag is az igájuk alá hajtották. A világfalu ígéretei azonban sosem váltak valóra, Fukuyama cukormázas illúziója porba hullott. A nagy társadalomjobbító ígéretekből nem lett semmi, a kijózanító pofonként érkező 2008-as világválság pedig csak megerősítette, hogy a baloldal a liberalizmussal karöltve összességében borzalmas nagy csalódást okozott nyugati ember számára. Korruptságuk, háborúszeretetük és képmutatásuk egy cseppet sem tette őket különbbé azoknál, akik ellenni harcuk révén kulminálni tudták a hatalmukat.
Ki kellett találni valamit. Egy posztmodern húzással élve az új termék pedig maga a termék eltagadása lett. Mint a jó ideje sunnyogva tartozó, a baloldali politika is elkezdett álarcok mögé rejtőzni. Ahogy az MSZP is szépen, csendben elhagyta baljóslatú szegfűs logóját, úgy hagyták el a baloldali elvek nyílt felvállalását is a baloldali politikusok. Helyette jött a félrevezetés és az arcátlanabbnál arcátlanabb hazugságok sora. Így a rendszerváltás után harminc évvel, megannyi tudás és tapasztalás birtokában kijelenthetjük: nem létezik olyan hogy centrum, nem létezik olyan hogy se nem jobb, se nem bal. A jobb- és baloldal szélsőségeinek ellentétpárja nem a jobb- és baloldal eltagadása, hanem a mérsékelt konzervatív, szociáldemokrata vagy liberális út.
A magyarországi baloldal megújhodásának első számú feltétele az lenne, hogy nem bujdosna tovább, nem hazudozna, hanem felvállalná azt, ami. Nem véletlen, hogy az utóbbi években tendenciózusan a jobboldal tudott pozícióba kerülni. Azért, mert van mondanivalója, keresi az új csatornákat és leginkább azért, mert felvállalja saját magát, annak minden erényével és gyengeségével együtt. Vagy ezt az utat követi a baloldal is, vagy hosszú évtizedekre elbúcsúzhat a hatalomtól. Ugyanis ki kell mondani, hogy a 90-es évek kávéja egyszer és mindenkorra, nagyon csúnyán lefőtt.