„Ahol híján vagyunk a tényeknek, ott az érzés uralkodik.”

Megszokhattuk, hogy amikor az ellenzék a kormányon fogást akar találni, azt jobbára úgy teszi, hogy jó alaposan beszappanozza a kezeit, aztán csigatempóban utánanyúl a száguldó Orbán-adminisztráció árnyékának. Aztán csodálkozik, ha a képesebbik felére esik.

Így történt ez a két mexikói templom esetében is. Ami különösen kínos ebben a történetben, hogy az ilyesfajta populizmussal valóban sikert érhetnek el azoknál, akik már nyolcadik éve szenvednek idült tényallergiában.

Kétmilliárd – az most sok, vagy kevés?

Mert mi is történt? Mexikó földrengés sújtotta régiójában két templom rekonstrukciós munkálataira a magyar kormány az 1632/2018 (XI. 29.) kormányhatározat szerint két részletben, két év alatt mindösszesen kétmilliárd-harmincmillió forintot adományoz a Hungary Helps program keretében. Ezt a kormányhatározatot – ahogyan az ellenzéki sajtó tálalja – a 444 nevű internetes bulvárportál „vette észre”. S már az elején akadt két gondom. Pedig ez még valóban csak az eleje.

Először is, a restauráció nem egyenlő a renoválással. Utóbbinál helyrehozzák, úgy, ahogyan akarják. Műemlék-restauráció esetében pontosan az eredeti állapotot kell helyreállítani, olyannyira, hogy a helyrehozatal során felhasználandó anyagok sem lehetnek testidegenek. A második gond az „észrevette” kifejezéssel van. Kérem, a Magyar Közlöny mindenki által szabadon forgatható. A kormányhatározatok mindegyikének kötelező megjelennie benne. Tehát szükségtelen úgy tenni, mintha a kormány el akarta volna mismásolni ezt a pénzbeli segítséget.

S ha már itt tartunk, vajon sok-e ez a kétmilliárd? Mert itt nyilvánvalóan nem az adomány megléte, hanem annak nagysága az, amit az ellenzék kifogásol. Nos, a kormány éves költségvetéséhez képest barokkos túlzással annyi, mintha egy család két év alatt utalna tíz-tízezer forintot egy segélyszervezetnek. Tehát a két év alatt kétmilliárd forint egy állami költségvetés számaihoz képest, ahol az ezermilliárdos tételek világában mozgunk, bármilyen meglepő, de nem számít soknak. Készséggel elhiszem, hogy nehéz ezt megérteni annak, aki máról holnapra él, s a kilátásai sem a legjobbak.

Szél a vitorlából

Ennek az időlegesen leszakadt társadalmi rétegnek az elkeseredését kihasználva lép támadásba az ellenzéki sajtó, a 444-től kezdve a 24.hu-n át, a Zsúrpubi érintésével a 168 Óráig és a Magyar Narancsig. Elnézést, ha ebben a fenenagy sajtódiktatúrában kihagytam volna valamelyik szennycsatornát, de ezekből annyi van, hogy megszámolni is képtelenség. Még szerencse, hogy mind ugyanazt a gittet rágja, ha tehát az egyik kérdéseire megfelel az ember, az összes többiére is megfelel.

Mert kérdések azok vannak. Ezek a kérdések azok a picinyke ellenzéki szelek, amik az összetákolt liberális hajót hajtják, bár egyre lassabb sebességgel, de legalább a zátony felé. Ám van egy kis gond. A kormány még ezeket a picike szeleket is képes kifogni a vitorlájukból. Hiszen mivel hozakodnak elő drága bolsevik nemzettestvéreink? Hogy hát a János kórház orvosi szobája… meg a magyar egészségügy… Arra kéne költeni, nem Mexikóra.

Hát csókolom! A magyar egészségügy (a János kórház orvosi szobájával egyetemben) nem az Orbán-kormány alatt lett ennyire lepusztulva. Hanem hosszú évtizedek nemtörődöm munkájával. Így örökölte meg 2010-ben a második Orbán-kormány. S így kezdett neki lassan a helyrehozatalnak. Mostanra jutottak el odáig, hogy az állam átvállalja a kórházak adósságait, s egyúttal nagyarányú bérnövelést is előirányoz.

Esetleg mondhatják még, hogy de miért nem a hajléktalanokra? Vagy az oktatásra… No, de az a helyzet, hogy ezek mindegyikére kiemelt összegű támogatást fordított a kormány a 2018-as pénzügyi évben, s ennél is nagyobb összeget irányzott elő e területek rendbetételére 2019-re.

De miért Mexikó?

De hogy akkor miért Mexikó? Mielőtt erre a kérdésre megadnánk a választ, tekintsünk vissza a közelmúlt történéseire. A mi drága öntudatos ellenzékünknek teljesen mindegy, hogy a kormány mit támogat, amennyiben nem őket. Ha teszem azt délvidéki zsinagógát vagy partiumi görögkatolikus kolostort, az se jó. Ha a kárpátaljai magyarokat segíti nyugdíjpótlással és téli tüzelővel, az is felháborítja őket. E kitérő után kanyarodjunk vissza Mexikóhoz.

Ahogyan a Zsúrpubi nagyon helyesen megírta, Mexikó a világ GDP-rangsorában (nominális) a 15., míg Magyarország az 58. helyen áll (a Zsúrpubi szavaival élve kullog, de ők bizonyára nem tudják, hogy a Földnek megközelítőleg 200 országa van). Adja magát a kérdés, hogy mi, a szegényebbek, miért adunk ajándékot ennek a krőzusnak. Hát nézzük!

Először is a GDP az ellenzéknek az a csodafegyvere, amivel kénye-kedve szerint dobálózhat, méghozzá úgy, hogy tudálékosságában megtámadhatatlan érvnek hiszi ezt. Akkor dobjunk be gyorsan egy újabb érvet, és nézzük meg, mi sül ki belőle. A 35 tagállamot magába foglaló OECD országai közül a vásárlóerő-paritáson számolt átlagjövedelem tekintetében megelőzzük Mexikót. Így e mérőszám szerint mi vagyunk a gazdagabbak. S ez még akár jó hír is lehetne, ha a tényszerűség jegyében nem tenném hozzá, hogy ezen a bizonyos listán Mexikó az utolsó, s mi csak eggyel vagyunk előtte. Mondom még egyszer: 35 fejlett ország között.

Csakhogy, amint már fentebb írtam, a mai magyar átlagbérek sem úgy születtek, hogy Orbán Viktor egy metszőollóval szépen elkezdte őket lenyesegetni 2010-től egészen napjainkig. Éppenséggel pont fordítva történik ez a dolog. Ha ugyanis – és most dobjunk még egy gumicsontot a liberálisoknak – a bérnövekedést nézzük, úgy azt tapasztaljuk, hogy az első helyen Izland áll 10,1 százalékkal, viszont rögtön utána mi, magyarok következünk, 8,4 százalékkal. Ezt nevezik úgy, hogy bérfelzárkóztatás.

***

Az eredeti kérdés viszont, miszerint miért éppen Mexikó, még mindig nem lett megválaszolva. Pedig ez a bizonyos válasz egyszerű. Azért, mert ott földrengés volt, és mert a magyar kormány úgy érezte, hogy segítenie kell. Ezt a kicsivel több, mint kétmilliárd forintot akár gesztusértékű adománynak is felfoghatjuk, de az teljesen biztos, hogy a két ország kapcsolata ettől nem rosszabb lesz, hanem jobb.

S tudom, hogy nehéz megérteni egy magát baloldalinak hazudó ellenzékinek, hogy az ember néha segít a bajbajutottaknak – de ettől ez még így van. Méghozzá akkor is így van, ha a kormány ezúttal nem a brüsszeli LMBTQ-tüntetéseken bokasüllyedést szenvedett leszbikus aktivisták rehabilitációjára, hanem két katolikus templomra adta a pénzt.