„Míg az emlékezés korlátozott lehet, a múlt mindig megtalálja a módját, hogy jelentkezzen.” (William Paul Young)

Az íróember sorsa a rendezgetés. Mármost vagy a gondolatait rendezi, vagy a könyveit. S ha valóban hivatása, nem pediglen csak hobbija a betűvetés, akkor bizony gondolatból is, könyvből is számtalan van neki. Akárcsak nekem. Utóbbira tárgyi bizonyítékaim vannak. A megannyi gondolatra meg csupán bemondásom, mint ultiban a Fedák Sári. Aztán vagy elhiszi valaki, vagy nem. Akárcsak én, amit abban a bizonyos, 1940-es Kincses kalendáriumban találtam. Mert az bizony maga volt a csoda. Amolyan prousti értelemben.

A Kincses

Régen bizony nem volt porta, ahol ne akadt volna egy Kincses. Ez a világégéseken, forradalmakon, gazdasági válságokon és aranykorokon átívelő profán fóliáns olyan sajátságosan hozzátartozott a házi bibliotékához, akárcsak a Szentírás vagy az imádságos könyv. Magára valamit is adó falusi gazda biztosan rááldozta azt a 30 fillért. Az urasági intéző csakúgy. A sok Nagyságos, Méltóságos és Kegyelmes meg azért, mert valamelyikük feszt szerepelt a lapok hasábjain, s vanitatum vanitas, ahogyan a székelyek mondják. Ugyanakkor a Kincsesnek gyakorlati haszna is volt, hiszen nemcsak riportok, tudósítások, novellák, mesék, s mindenféle képes anyagok szerepeltek benne, hanem külön naptárrész gondoskodott arról, hogy a fontos dolgokat az ember év közben el ne mismásolja. Teszem azt a március hó oldalát felütvén, annak tizennegyedik napjánál ez olvasható a ’40-esben:

„Értékpapír forgalmi adó februári ügyletek után – Részlet- és fixlombard-ügyletek, csekkek és a közjegyzők állandó okirati illetékei”

Szóval hogy ennek a hónapnak ezen a bizonyos napján eme határidős tevékenységeket kell végképp tető alá hozni. Már most én ebből a fixlombard akármicsodából egy szót sem értek. Ellenben remekül tudok lapozni. Meg is teszem, méghozzá két dolog okán: egyrészt imádom a régi könyvek illatát, másrészt néha érdekes dolgokat találok a lapok között. Arra nem számítottam, hogy ezek közé a bizonyos lapok közé jómagam is „lerakok” néhány kövér könnycseppet. Mert amit nem túl sok lapozás után találtam, az nem más volt, mint egy szépen kisimított ezüst csokoládépapír.

Nem bántottam a sima kis lapocskát. Csak néztem, néztem, torkomban hatalmas gombóccal, szemem sarkában a folyékony szomorúság sós gyémántjaival. Tudtam, mit találtam. Azt nem, hogy vajon melyikük tette oda – dédnagyanyám, nagymamám, esetleg öt testvérének valamelyike –, de azt igen, hogy miért.

„Szürke haja lebben az égen”

Máig magam előtt látom drága nagymamámat, ahogyan meséli nekem, tizenéves egy szem unokájának:

– Tudod, Tomikám, annak idején nekünk nem tellett díszekre. Fára se igen, de azt Puka nagyapa megoldotta. Kiment a hegyoldalba, aztán vágott borókát. Vagy ha a Buttler báró úr épp kedveskedni akart, és adott ajándékba egyet, akkor azt díszítettük.

– Mivel, nagyi, ha fára se tellett? – kérdeztem tőle a kiskamaszok sztoikus flegmaságával.

– No, megmondom én neked – válaszolt huncut szemekkel nagyi. – Ami szép alma volt, annak a kisebbje a fára került, a nagyobbja meg a fa alá, szakajtóban. Aztán pattogtattunk kukoricát, azt szépen felfűztük, s a füzéreket ráaggattuk az ágakra. De a legszebbek az ezüst díszek voltak.

– Ezüst díszek? – kerekedtek el a szemeim.

– Azok, azok – mondta kacagva. – De nehogy azt hidd, hogy igazi ezüstből! Ami ötfilléres stolverk csokoládét egész évben vettünk, s ami tábla csokoládét nagy ritkán kaptunk, annak az ezüstpapírját szépen kibontottuk, aztán körömmel elsimítottuk, s beraktuk egy könyvbe. Abban szépen kinyomódott. Tamás napon aztán elővettük, s kicsi diókra, tölgymakkra hajtogattuk rá mindet. Meg persze a betlehemi csillagra, amit keménypapírból vágtunk a fa tetejire. 

***

Nézem, nézem én ezt a körömmel kisimított lapocskát, ami valamiért sosem került fel a fára, s hetvennyolc évvel később, lám, itt csillog bele a csendes zokogásomba.

1940 karácsonya. Nagymamám 14 éves. Napra pontosan két éve, a tizenkettedik születésnapján sorakozott fel a dandár az Ipolynál, alig ötszáz méterre a házuktól, hogy pár nap múlva, november 8-án az első bécsi döntés értelmében a szomszéd falu, Ipolyvarbó – számos más településsel egyetemben – újra hazatérjen. Dédnagyapámnak még van másfél éve, hogy a keleti fronton meglőjék a lábát. Közben dédnagymamám a hadianyaggyárban dolgozik majd, nagyi pedig legidősebb testvérként anyja lesz a többi ötnek. Két gyerek már meghalt őelőtte, hisz csak az élők közt ő a legidősebb. A kilencedik picinyke angyal meg majd csak három év múlva tér meg a Teremtőhöz, alig két hónap földi siralomvölgy után.

Aztán dédnagyapám visszajön, szusszan egy nagyot, s indul Váradra, tábori csendőrnek, miközben nagyi leendő férje, papika még javában leventéskedik. Ő végül megússza a frontot, mert ’44 decemberének elején bejönnek a ruszkik. Három hétbe telik majd nekik, mire megtörik a német ellenállást, és előre tudnak haladni másfél kilométert. Végül letáboroznak, de nem erőszakoskodnak túlzottan, s nem visznek el túl sok embert. Jön majd velük egy századnyi román is, na, ők büdösek, tetvesek, s ha a szoldátok nem ütik le időnként egyiküket, másikukat, az erőszaktól sem riadnak vissza. Nagymamámnak nincs mitől tartania. Tud szájharmonikázni. Így ússza meg ép bőrrel, s így szerez némi csornije hlebát a testvéreinek s magának.

***

Nézem, nézem ezt a kis ezüstlapocskát, és úgy száguldanak át elmémen nagyi hozzám intézett egykori szavai, mintha valamiféle emlékviharba kerültem volna. Hallom a hangját újra. Látom őt magam előtt. Érzem, ahogyan örökös munkától kérges tenyerével végigsimítja az arcomat, és azt mondja: „Jaj, Tomikám! Sose’ lesz teneked ilyen jó dolgod, ha én már nem leszek!”

No, nem is lett. De talán… talán ehhez a kis ezüstpapírhoz keresni kéne egy picinyke diót…