És a focit sem szereti, hát Istenem, van ilyen. Tóta W. Árpád, a szebb napokat látott HVG nagybecsű szerzője nem szereti a focit, a gólt meg egyenesen leszarja; ő mondja így, nem én.

Fotó: MTI/AP

„Olcsó közösségtudat, hamis sikerélmény, túlárazott valóságshow, de felőlem csak tessék. Feltétlenül szóljanak, amint egy csapat összefocizta a rákgyógyszert. Illetve amikor a Marson pattan a labda. Érdekelni fog. Addig meg, ha kérhetem, halkabban. Nem dicsőség bedőlni ennek. Értem én, hogy gól, csak leszarom.”

Ez a konklúziója a szerző sajátos eszmefuttatásnak, amelyben azt fejtegeti, hogy a kedvenc csapatért izgulni botor módon felesleges, s épeszű hozzáállás csakis az lehet, ha a meccs végén tudomásul vesszük, ki volt a jobb, majd örüljünk akkor, ha nyertünk. Hogy mi legyen, ha nem nyertünk, arról nem szól a fáma, de könnyedén kikövetkeztethető. A hangsúly a szurkoláson, izguláson van, illetve e harsány és léha tevékenységek leereszkedő megvetésén. Persze csak a foci esetében. Mert ha bizonyos „embercsoportoknak” drukkol az ember, az egészen más, nemes és felemelő is egyben.

„Ilyenek a gyerekeket mentő barlangi búvárok, mondjuk. Vagy egy jogvédő szervezet, jótékony egyesület. Vagy akár egy politikai párt. Azok ugyanis képviselnek valamit saját magukon túl, a sikerük pedig jót jelent más embereknek, és megváltoztatja a jövőt.”

Igen, a barlangi búvárok valóban képviselnek valamit, amiért kijár a legnagyobb elismerés, de őket összemosni, egy felsorolásban említeni a továbbiakkal, nos, több mint demagóg hablaty. Vegyük például a DK-t, amely mint politikai párt, elvileg képvisel valamit saját magán túl is. Juj! Persze hatalomra kerülése esetén a jövőt tényleg megváltoztatná, de ezzel aligha tenne jót más embereknek, már ha az empíria számít még valamicskét Tóta W. haladó világában.

A jogvédő szervezetek, jótékony egyesületek említése szintén szép találtat, mivel civil formációkból úgy hatvanezer van bejegyezve Magyarországon, közülük viszont csupán alig egy-két tucatnyi felelhet meg a szerző kifinomult elvárásainak, de gondolom a Magyar Helsinki Bizottság és az Amnesty International feltétlenül a befutók között vannak. Ej, milyen szép is volt, amikor a röszkei támadás szír vádlottjának tárgyalásán húszéves fruskák, mellyükön vérvörös, Free Ahmed H. feliratos kitűzőkkel szurkoltak a szegény, ártatlan menekültnek, aki nem akart magára ismerni az inkriminált videofelvételen, amelyen fél téglányi aszfaltdarabokat hajigált a magyar rendőrök felé. Ez persze csakis a személyiségzavara miatt lehetett, amelyet a nála talált fél tucat útlevél is igazolt; szerinte ezek ugyan a családtagjai okmányai voltak, de ennek némiképp ellentmondott, hogy mindben az ő fotója virított.

Megértem én egyébként és el is fogadom, ha valakit nem érdekel a foci. Ha valaki szerint e sport – amely a magyar miniszterelnök szívéhez oly közel áll, így az áthallás mondhatni beszakítja a dobhártyánkat – nem változtatja meg a jövőt, szemben a politikai pártok, vagy a jogvédők tevékenységével. Ühüm. Ez esetben viszont arról sem ártana írni, hogy milyen apropóból járunk színházba ahelyett, hogy elolvasnánk a kritikákat, miért megyünk moziba és nézünk végig egy filmet, miért izgulunk át egy Forma–1-es futamot, vagy Hosszú Katinka karcsapásait, miért járunk múzeumba, de legfőképp miért olvasunk Tóta W.-t? Egyáltalán, miért teszünk bármit is, ami nem a rákgyógyszer kifejlesztését segíti, vagy épp egy labda pattogását a Marson?

Megmondom én, kedves Olvasók! Önöket elragadja az olcsó közösségtudat, hamis sikerélmény, túlárazott valóságshow, de felőlem csak tessék! Ám feltétlenül szóljanak, amint Tóta W. Árpád összeírta a rákgyógyszert – nem vagyok nagyravágyó, megelégszem a 250-féle rák ellenszerének egyikével is. Illetve amikor a Marson pattog. Érdekelni fog. Addig meg, ha kérhetem, halkabban. Nem dicsőség bedőlni ennek. Értem én, hogy Tóta W., csak …