Van az a meggyőződés?

Vásárhelyi Mária a legkevésbé sem eredeti – A gonosz banalitása – címválasztással jutalmazott cikkében olyan analógiát kíván olvasóira tukmálni, amely nem analógia. Csak így, egyszerűen. A zsidó menekülteket szállító St. Louis tengerjáró és a közelmúltban (mű)precedens teremtéséről elhíresült, fekete-afrikai illegális bevándorlókkal megpakolt Aquarius – amelyet nem mellesleg Soros egyik NGO-ja üzemeltet – között ugyanis nagyjából annyi a hasonlóság, hogy mindkét esetben egy hajóról beszélünk, amely A-ból B-be tartott néhány száz utassal a fedélzetén, és nem ott köthetett ki, ahol kívánt. Ennyi. S ezzel az erővel akár a Titanicot is felhozhatta volna példaként a hölgy. Persze van az a meggyőződés, amely kimondat némelyekkel olyan állításokat is, amelyek hallatán minden józanul gondolkodó ember felteszi azt a közismert, akadémikus kérdést, hogy – mi vaaan?

A „történelmi párhuzamként” felhozott St. Louis 1939-ben indult több mint 900 menekülttel Hamburgból Havannába, ám a kubai kormány fejenként 500 dollár pótdíjat kért a vízumért. Az utasok többségének nem volt ennyi pénze, így végül csak 29-en szállhattak partra. A St. Louis ezután végighajózott Amerika keleti partjánál, ám utasait sem az Egyesült Államok, sem Kanada nem fogadta be. Végül az óceánjáró visszatért Európába, Antwerpenbe, a menekültek Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, illetve Hollandiában települhettek le. Utóbbi három ország lerohanása után azonban a hajó utasai közül 254-en a holokauszt áldozatai lettek.

Itt érdemes hangsúlyozni, hogy nem a kubai, amerikai és kanadai hatóságok vették el az életüket, akik nem engedték kikötni az őket szállító hajót, hanem a nácik. Értjük persze, hogy Vásárhelyi asszony Tamás Gáspár Miklóshoz hasonlóan felelősöket keres, csak épp mindketten rossz helyen kopogtatnak.

Utóbbi szintén az Aquarius kapcsán egészen odáig merészkedett, hogy azt bírta leírni: „Tízezreknek a Földközi-tengerbe fullasztása egyre nagyobb közönybe… hát igen… fullad.”

Fullasztása! Mert ott áll a vízen – mit áll, sétál! – a mi Viktorunk az újfasiszta (by TGM) olasz belügyminiszterrel karöltve, és együttes erővel nyomják a tengerbe hullott, esetenként társaik által nemes egyszerűséggel a csónakból kihajított nyomorultak fejét a víz alá. Mi több, hogy gonoszságuk elérje a banalitás felsőfokát, a tengeri sétáik előtt még ellátogatnak Líbiába és egyéb kies afrikai országokba, hogy pénzt adjanak leendő áldozataiknak, akik az embercsempészek megfizetése után önszántukból lélekvesztőkre szállva vállalják a veszélyes utazást. Minő csel és ármány, nemde?

Fotó: MTI/EPA

Sajnos azonban – s rossz hír ez mindkét neves szerzőnek – a tények másról mesélnek nekünk. Persze tudják ezt ők is, csak hát a meggyőződés erősebben köti a bolsevik ideológiában ragadtakat, mint Pattex a cipősarkat. Vegyük azért sorra, miben nem hasonlít a zsidók második világháború kitörése előtti esete az Aquarius utasaiéhoz.

Elsőként épp ebben, ugyanis az afrikaiak aligha az életükért futó zsidó menekültek, hanem… nos, ezt speciel nem tudjuk. Csupán a már unióban lévő, az elmúlt három év során beözönlő embermassza nyomán következtethetünk arra, hogy ők bizony túlnyomórészt fiatal, katonakorú férfiakból álló illegális gazdasági bevándorlók, nem pedig – a liberális oldal által makacsul ismételgetett szóhasználattal élve – menekült családok, nők és gyerekek.

Azt tehát tisztáztuk, hogy nem menekültekről van szó, hanem gazdasági bevándorlókról, akik mellesleg a hála legcsekélyebb jelét sem mutatják a még ma is Wilkommenskulturban szenvedőknek, annál inkább követelőznek hol internet, halal kaja, hol pedig mecset után. De Vásárhelyi asszony azt sem említi, hogy az Aquarius utasai – ezeknek az ártatlan üldözötteknek egy része – már a spanyolországi kikötés napján eltűnt, minden bizonnyal azért, mert olyannyira veszélyesnek ítélték a hispán helyzetet, hogy rögvest a ködös Albion, vagy az akkor még befogadó Germany irányába menekültek tovább. Persze az is lehet, hogy csak megalázónak kevésnek találták a havi, fejenként 532 eurós apanázst – a szállás és papírok mellett –, amelyet az úúújdebalos spanyol kormány ajánlott föl számukra.

De meglehetősen alattomos módon nem foglalkozik a cikk szerzője azzal sem, hogy az NGO-k által ez idáig behordott, mind személyükben, mind egészségi állapotukban azonosítatlan emberek hány áldozatot szedtek itt tartózkodásuk óta az uniós állampolgárok köréből. Hány fehér európai embert erőszakoltak, vagy késeltek meg, gázoltak el, robbantottak fel Allah nevében. Ez nem számít, pedig a fehér európaiak képezik a gazdatestet, ők az adófizetők, az Európába özönlő ismeretlen massza eltartói. De nem számít az sem, hogy az új honfoglalók milyen betegségeket hurcolnak a kontinensre, mély hallgatás övezi a sosem volt, vagy rég elfeledett kórok megjelenését. Nem csekély farizeusság szükségeltetik ahhoz, hogy míg az NGO-hajók munkatársai minden esetben védőfelszerelésben, maszkban érintkeznek a migránsokkal, addig ugyanezek az alakok és az őket támogatók emberi jogokra hivatkozva követelik védenceik számára a szabad mozgást az öreg kontinensen. Vajon az Aquarius partraszállást követően azonnal felszívódott utasain végeztek AIDS-tesztet, vagy átestek bármilyen orvosi vizsgálaton? Csak mert a bolti eladó, a takarítónő, vagy a gyereklány, akit útjuk során megerőszakolnak majd, aligha viselnek maszkot és védőfelszerelést.

Vásárhelyi Mária tehát mind az okok, mind a célok tekintetében téved, az illegális bevándorlók nem az életükért futnak, mint annak idején a zsidók, hanem a jobb életért. Az illegális bevándorlókat szülőföldjükön nem kívánják koncentrációs táborokba zárni, majd elégetni, de nem sújtják őket megkülönböztető törvényekkel sem, hacsak nem vesszük ide az iszlám nőket alacsonyabb rendűnek tekintő szemléletét, amelyet viszont a muszlimok nemcsak hogy kedvelnek – ezért hozzák is magukkal –, hanem adaptálni is kívánnak. Az illegális bevándorlók nem akarnak dolgozni, sem tanulni, integrálódni, asszimilálódni pláne, lásd az előző mondatot. Az illegális bevándorlókat senki sem kényszeríti arra, hogy elinduljanak, saját döntésük nyomán teszik ezt, nem kevés pénzt kifizetve az embercsempészeknek, s vállalva akár az életveszélyes tengeri utat is. Az illegális bevándorlókat nem Európa, azon belül pedig nem Orbán Viktor vagy Szijjártó Péter csapják be, hanem azok a szervezetek, akik fűt-fát-mannát ígérve csábítják őket Európába. Azok a szervezetek, amelyekhez Vásárhelyi Máriát családi érintettsége révén meglehetősen érzékeny szálak fűzik.

Végül pedig érdemes megemlíteni Hannah Arendtet is, akinek gondolatára – Eichmann Jeruzsálemben: Tudósítás a gonosz banalitásáról – hivatkozik Vásárhelyi asszony, s ezt állítja párhuzamba a magyar kormány által (szerinte) gerjesztett gyűlölettel. A német-zsidó származású amerikai filozófus, író, a totalitárius rendszerek kutatója Eichmann bíróság előtti viselkedését elemezve alkotta meg a gonosz banalitása kifejezést, arra utalva, hogy a vádlott mennyire tárgyilagosan, együttérzéstől mentesen beszélt a zsidó áldozatokról.

A többszörös náci párhuzam, az az állítólagos gyűlöletkeltés, amellyel a szerző megvádolja a magyar kormányt, s ezzel a választók kétharmadát is, minden szempontból felháborító. Mi, józan magyarok ugyanis az illegális bevándorlókat nem gyűlöljük, pusztán csak nem kívánunk velük együtt élni, nem kívánjuk őket eltartani, s azt sem szeretnénk, ha szokásaikat, kultúrájukat a demográfia révén idővel ránk kényszerítenék. Megjegyzem, sok esetben e kultúra részét képezi az antiszemitizmus is. Ilyenformán pedig a viselkedésünk nem nevezhető gyűlölködésnek, jóval inkább önvédelemnek.