Különös hóbortként terjed hazánkban a Szulejmán-apologetika. A Magyarország és a Habsburg-birodalom ellen hódító hadjáratokat vezető XVI. századi török szultán visszatetsző honi kultusza a Stockholm-szindróma tökéletes példája. Jellemző, hogy a szigetvári Magyar-Török Barátság Parkban 1994-ben emlékművet is állítottak neki, és csak 22 évvel később, 2016-ban került mellé legalább a várvédő hősé, Zrínyi Miklósé is.

Fotó: ShutterStock.com, illusztráció

A magyar-török kapcsolatok persze kulturális, gazdasági és geopolitikai szempontból is jelentősek, a viszonyban helyük van a gesztusoknak, de az oszmándúlás pusztítását relativizáló, Szulejmánt már-már jóindulatú nagybácsinak, a korabeli magyar államvezetést pedig reménytelen, önsorsrontó veszteseknek lefestő narratíva egyértelműen hamis és káros. Mert igaz ugyan, hogy Szulejmán Magyarországot vér nélkül akarta elfoglalni és vazallusként Bécs elleni felvonulási területként használni, de senki sem gondolhatja komolyan, hogy keresztény nemzetünknek önként a muszlim hódítók mellé kellett volna szegődni, úgymond megleckéztetve a Habsburg-házat, mely nem mellesleg – függetlenül az egyes uralkodók kvalitásaitól, megítélésétől – éppenséggel az alkotmányos, törvényes magyar uralkodóház volt a XVI. század első felétől.

Vagyis az efféle apologetika azt kéri számon, hogy a keresztény magyarság idegen, muzulmán zsoldban miért nem fordult királya ellen – merthogy állítólag ebben az esetben nem folyt volna el annyi magyar vér. Ez persze csak feltételezés, miképp az is, hogy ilyen forgatókönyv esetén milyen sors várt volna a magyarságra a törökök visszaszorítása után. Az viszont tény, hogy már Zsigmond királyunk is hadat viselt az ország védelmében a török hódítás ellen, de Mátyás király törökellenes küzdelmeit is méltán őrzi a nemzeti emlékezet.

A muszlim támadás tehát már a XIV. század végén, a Habsburg-háztól és Bécstől teljesen függetlenül fenyegette Magyarországot, mely a XVI. századra az oszmán hódító akarat és a Habsburg-birodalom tektonikus erejű összeütközésének csataterévé vált. Ez – vallási és politikai indíttatású polgárháborús testvérharcokkal súlyosbítva – olyan emberveszteséggel járt, amit a magyarság azóta sem hevert ki.

Az 1526-os mohácsi csata – ahol hősi halált halt a hazáért II. Lajos királyunk és az ország zászlósurainak, elöljáróinak színe-java, vagyis a korabeli magyar elit – csak ízelítő volt a közel kétszáz éves pusztulásból. Ezután öt jelentős háború dúlta végig Magyarországot: a Habsburg-dinasztia és az Ottomán Birodalom első nagy összecsapása (1540-1547), majd az I. Ferdinánd királyunk és Szapolyai János közti polgárháborús konfliktussal is összefüggésben az egri hősök világraszóló dicsőségét hozó 1552-es nagy hadjárat, ezután következett a tizenöt éves háború (1591-1606), a második úgynevezett Habsburg-török háború (1663-1664), valamint a Magyarország felszabadítását eredményező nagy európai keresztes hadjárat (1683-1699), végül a Rákóczi-féle mozgalom.

Mindez azt jelentette, hogy bő kétszáz éven keresztül folyamatosan hullott a magyar vér. Nem érdektelen – bár az apologéták nem szívesen emlékeznek rá -, hogy a török hódoltság alá került területekről embertömegeket hurcoltak el idegen földre szolgaságba. Falvak sokasága tűnt el így örökre a térképről. A népesség-fogyatkozás a sajátos különállását több-kevesebb sikerrel megőrzött Erdélyt sem kímélte, a vallási és hatalmi ellentétek időnként itt is polgárháborús konfliktusokat szültek.

E 200 évben Európa népessége átlagosan 60 százalékkal nőtt; ugyanilyen ütemű népesség-növekedés esetén Magyarország lakossága a XVI. század eleji 4,5 millióról a Rákóczi-lázadás lezárultáig 7,2 millióra kellett volna nőjön. Ehelyett azonban 1711-ben alig 4 millióan éltek Magyarországon, vagyis kétszáz év alatt elveszítettünk 3.2 millió embert – úgy, hogy közben még szerb és román bevándorlás is zajlott!

Mindennek nevesíthető nyitánya az 1526-os mohácsi csata volt, mely után a törökbarát körökben jóságos öregúrnak lefestett Szulejmán mintegy háromezer hadifoglyot fejeztetett le; ez még abban a korban is elrettentő kegyetlenségnek számított.

Buda 1541-es elfoglalása cselvetéssel, a szultán kegyeit kereső Szapolyai János fia, a gyermek János Zsigmond egyik gyámjának, Török Bálintnak elfogatása és Isztambulba hurcolása ugyancsak cáfolja a szulejmáni jóindulatnak, akárcsak Losonci István tragikus sorsa. Temesvár várkapitánya az 1552-es török ostrom során – miután német és spanyol zsoldosai letették a fegyvert – átadta a várat az ostromló oszmán hadnak, melynek vezére, Ahmed basa bántatlan elvonulást ígért a védőknek. Ígéretét azonban megszegte, martalócai megtámadták a várból fegyvertelenül kivonuló katonákat, közülük sokat megöltek, másokat rabszolgaságba hurcolták. A megsebesült Losonci kapitányt Szulejmán hadvezére lefejeztette, fejét elküldte a szultánnak.

Akinek utódai is változó intenzitással, de folyamatosan hadat viseltek Magyarország területén. A folyamatos háborúskodás miatt hazánk nagy területei váltak lakatlanná, különösen a Délvidéken és az Alföldön. Ez, illetve az oszmándúlást követő belső népességmozgások és telepítések alapvetően megváltoztatták a település-szerkezetet. Aprófalvak ezrei semmisültek meg, életben maradt lakosságuk a biztonságosabb városok felé vette az irányt, így alakultak ki az alföldi mezővárosok. Ugyanakkor a hegyvidékek népe a lakatlanul maradt sík termőterületekre vándorolt, ami az etnikai összetételt is megváltoztatta, az Alföld egyes részein ekkor jelentek meg a szlovákok, illetve Dél-Erdélyben ekkoriban került többségbe a románság. A magyar etnikai határ ekkor húzódott először jelentősen vissza az ország közepe felé. A magyarság számaránya a XV. század végi 80 százalékról a felére csökkent a XVIII. század közepére, s az ország soknemzetiségűvé vált.

Vagyis elmondható, hogy az oszmándúlás olyan vérveszteséget okozott a magyarságnak, amit máig sem hevert ki, és ez a demográfiai csapás készítette elő a trianoni tragédiát. Mindez máig szóló tanulsággal szolgál többek között az erőszakos bevándoroltatás programját illetően.