„Azok vagyunk, aminek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat.” (Kurt Vonnegut: Éj anyánk)

Nagyon, de nagyon nehéz szívvel lettem volna annak idején akár Molotov, akár Ribbentrop helyében. Mármint annak utólagos ismeretében, hogy miután a birodalmi vezetés évtizedekig a gulágra járt – továbbképzési jelleggel – haláltáborok innovációját figyelni, s hogy Marx művei anno Sztálin és Hitler polcain (na meg ideológiai rendszerükben) is kiemelt helyet foglaltak el, milyen csúfos véget ért a barátság. Az a szoros kötelék, melyet még a lengyelek iránt érzett olthatatlan gyűlölet kohéziós ereje sem volt képes helyes mederben tartani. A mostani német vezetés már nem ilyen szélkerék politikát folytat. Hanem egy másfajtát. A korábbinál is veszélyesebbet. De ha hajlandóak vagyunk túlnőni régi sérelmeinken, ennek akár még haszonélvezői is lehetünk.

Csak találgatni tudok, mi lelte Angela Merkel. Legerősebb tippem, miszerint minden bizonnyal a napokban tudta meg, hogy a hazánkba érkező uniós kohéziós alapok hetven százalékának túlnyomó része a Magyarországon prosperáló német vállalatokhoz jut. Noch dazu hogy inkább barátok vagyunk, mint sem. Gondolom, ennek egyenes következménye lett a kancellár vasárnap esti kijelentése.

„A magyar–szerb uniós külső határ védelmével Magyarország Németországot is védi” – mondta, majd hozzátette, hogy Magyarország bizonyos értelemben Németország helyett végzi el a munkát.

Aztán szerényen bólogatva azt is elismerte, hogy bizony a migráció okait nem Európában, hanem azok eredeti helyén kell kezelni. Ahogyan… ahogyan azt mi, magyarok javasoltuk – már a válság kitörésekor – minden létező fórumon.

A kerítés tehát immáron jóvá avanzsált. Ötleteink sem az elvetendő ideák globalista hullahalmára leendnek dobatva. S ha ez így halad, Angela Merkelnek esetleg azt is ki kell majd jelentenie, hogy az Orbán Viktor neve által fémjelzett geopolitikai intézkedéscsomag az egyedül használható annak érdekében, hogy a már nyakunkon lévő, szinte megoldhatatlan feladatok elé állító bajt ne tetézzük újabbakkal. Ugyanis Merkel kancellár, úgy is, mint a Közel-Kelet első számú szálláscsinálója, még szofisztikáltabban Európa Strázsamestere, az a fajta „orvos”, aki élvezettel fertőzi meg az egészséges embert, hogy a későbbiekben merő szívjóságnak álcázva tüneti terápiát alkalmazzon nála.

Most viszont úgy tűnik, végre befejezi az opportunista tüneti terápiát, és rátér az okira, a valódi gyógykezelésre. Ha lehet egy tippem, azt mondom, Merkel „az orosz problémát” is így fogja majdan kezelni. Vagy tán már így is kezeli. Tekintve, hogy szakmája szerint egy olyan fizikus, akinek szakterülete a kvantumkémia, minden bizonnyal jókat tud beszélgetni Vlagyimir Putyinnal. Annál is inkább, mert, s erre vonatkozó feljegyzések ugyan eleddig nem kerültek elő, de akár még találkozhattak is az NDK-ban. Abban az 1985-től 1990-ig tartó időszakban, amikor Merkel (bizalmi állásban) a Fizikai Kémiai Kutatóintézet tudományos munkatársa volt Kelet-Berlinben, Putyin pedig tőle néhány száz kilométerre (KGB-s tisztként) a drezdai Barátság Háza igazgatói posztját töltötte be.

S ha esetleg ez a politikai színre lépésük előtti ismeretség csupán fantazmagória lenne is, Merkel kancellárnak nagyon okos politikai tanácsadói bizonyára a „magyar ügy” mellett más érdekeset is súgtak még a fölébe. Például, hogy Oroszország második legnagyobb gazdasági szövetségese Németország. Vagy, hogy a két, problémás nációt, a Kárpát-medence Renegátját és a Keleti Medvét összekössük (belevegyítve némi fizikát és kvantumkémiát is), esetleg azt is megsúgták nekik, hogy Paks II reaktorának összeszerelésében igen komoly érdekeltségei lehetnek bizonyos német cégeknek.

A nyájas olvasó most bizonyára felteszi a cseppet sem jogtalan kérdést, hogy hát akkor mi végre volt az eddigi hepciáskodás? Nos, kérem, ez a politika. Itt minden, s mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Akár pár hónapos különbséggel is. Aki március végén (még a választások előtt) Magyarországon a nyugat szemében persona non gratának számított, az júniusra, mikorra kiderült, hogy hatalmát nemcsak megtartani, de stabilizálni is tudta, már Németország első számú barátjává avanzsált.

Egy hatalmas csavar azért akad a történetben. Nevezetesen, hogy Angela Merkel nem az Európai Unió hivatalos álláspontját képviseli, s ezt ő nagyon is jól tudja. Tehát következmények nélkül dicsérhet azok után, hogy korábbi szidalmai igen súlyos következményekkel jártak hazánk számára.

Nehéz találgatni, hogy Európa politikai erőtere mifajta változásokon fog átmenni akár az elkövetkezendő fél évben is. Egy azonban biztos. Bármi volt annak előtte, aki most minket dicsér, azt valamiféleképp magunkhoz kell kötni. Nem számít, hogy érdekbarátságból. Nem számít, hogy nem szívvel-lélekkel.

De győzelmet – lett légyen az bármiféle győzelem – csak az arat, akinek a legerősebb és leginkább lojális szövetségesei vannak. Az erő Németország esetében nem kérdés. A lojalitáson meg majd dolgozunk közösen.