Kedves ellenzék! Ideje dolgozni!

Mérhetetlenül dühös vagyok. Mit dühös? Egyenesen fel vagyok háborodva. Felháborodásom oka pedig az, hogy gyűlölök olyanért fizetni, amiért nem fizetség jár, hanem azonnali kirúgás. Márpedig most épp dologtalanokat fizetek. És nem két fillérem, hanem havi több százmillió forintom megy el ilyen célra. Ezeket a mihaszna lébecolókat – akik az én pénzemből zsírosodnak – összefoglaló néven így hívják: ellenzéki képviselők.

Amiért virtuális tollat ragadtam, s megírtam ezt a néhány sort, az parlamentáris demokráciánk ugyanazon napjának két szégyenteljes történése volt. Egyszerre kellett szembesülnöm – méghozzá pont június negyedikén – a születésnapos Gyurcsány Ferenc DK-s képviselő, illetve a szűzbeszédét elmondó Jakab Péter penetráns felszólalásával. Jakabnál is szívesen írtam volna, hogy képviselő vagy honatya, csak hát ő olyannyira borzalmasan szint alatt nyitott, hogy az egyszerű „úr” megszólítás kiérdemléséhez is hónapokig kell iparkodnia.

Nem elemzem a beszédeiket, mert elemezhetetlenek. Mindkét felszólalás a kivagyi mocskolódás iskolapéldája, semmi több. Ami Gyurcsány esetében, ha meg nem is érthető, de túlságosan nagy meglepetést nem okoz. Nem úgy egy politikai értelemben véve tejfelesszájú ifjonc esetében, aki nemes egyszerűséggel mindenkit a tolvaj jelzővel illetett. Mármint minden olyan képviselőtársát, aki nem az ő frakciójában ül. Kivéve természetesen a többi ellenzéki politikust. Beleértve Gyurcsány Ferencet is. Magyarázandó a magyarázhatatlant, tudtommal Jakab sem a Jobbik, sem a Fidesz ünneplő táborában nem volt jelen azon a bizonyos 2006. október 23-án, tehát első kézből nem kell gyűlölnie az ex-miniszterelnököt, hiszen rá így nem lőttek.

Érdekes azonban megfigyelni (s mindenkit kapacitálok erre) az említett két felszólalás háttértörténéseit! A jobb-, s baloldalon ülő ellenzékiek úgy kvaterkáznak, somolyognak, nevetgélnek, viccelődnek a szónokok beszédei közben, mintha nem is munkahelyen, hanem bizony egy munkahelyi büfében ülnének. De hisz ott is vannak. A patkót ők tették ilyenné. Kormánypárti munkahellyé és ellenzéki büfévé. Büfévé, ahol a rossz nyelvek szerint akár még alkoholt is lehet kapni.

S meg is érkeztünk felháborodásom igazi okához, amely okot csupán felvezettem a DK-s és jobbikos beszédekkel. Nevezetesen, hogy az Országgyűlés választott képviselői azon választópolgárok érdekeinek képviseletében ültek be ugyan, akik őket kényelmes székeikhez juttatták, azonban nem ezek a bizonyos választók, hanem az összes adófizető polgár fizeti őket. Márpedig amíg az én adóforintjaimból a költségvetésen keresztül a Jobbik és a DK nagyokosai is részesülnek, a minimum az, hogy megdolgozzanak a fizetségükért. És ne csak az elfoglaltság látszatát keltsék, hanem aktív munkát is végezzenek!

Egyes fanyalgók most azt mondhatják, hogy egy kétharmados parlamentben mi beleszólása lehet a dolgokba az ellenzéknek? Akik ezt az unásig ismert mantrát szajkózzák, azok elfeledkeznek a parlamenti bizottságokról, amelyekbe frakcióméret szerint minden párt delegál tagokat, sőt, elnököket, alelnököket, s más egyéb funkciójú képviselőket is. Ezekben a bizottságokban (mindösszesen tizenötben) mód és lehetőség nyílna az érdemi munkára, mely érdemi munka aztán az Országgyűlés munkáján is meglátszana. Arról nem is beszélve, hogy a léhűtők hada az alapbérezésen, a cafeterián, a lakhatási támogatáson, az ingyen laptopon és mobiltelefonon, a szolgálati autón vagy autóbérlési kedvezményen felül még bizottsági pótlékot is leakaszt. Olyan, több százezer, nem ritkán millión felüli havi fizetésre szert téve ez által, amelyért az ég egy adta világon semmi mást nem kell tennie, csak néha nyilvánosan, élő adásban gyaláznia a kormánypártot.

Na de mi mást is várhatunk attól az ellenzéktől, amelyiknek pártjai még két hónappal a választások után is azon hőbörögnek, hogy a választás nem volt becsületes, és hogy mindenki lop, aki nem ők? Nyilván, amit várhatunk tőlük a fennmaradó négy év mínusz két hónap időtartamra, az egy nagyfokú, megtervezett időhúzás. Amely alól csak két esetben tesznek majd kivételt: az EP-választás és az önkormányzati választás idejére. Előtte és utána az „Orbán, takarodj!” lesz a vezérelv, s az egyetlen programpont.

Mi pedig már most úgy érezzük magunkat, mint a megszűnés előtt álló Együtt szimpatizánsai Juhász Péter szavai hallatán, a száz-egynéhány millió összetarhálása után. Amikor is Juhász szemérmetlenül kiírta közszereplői oldalára, hogy nos, akkor még 12 milliót vár adomány formájában a kedves együttösöktől. Bizony, néhány elvakult idióta kivételével ezen a ponton már a legvadabb juhászisták is megkérdezték, hogy de mi a csudára kellene fizetni? (Na jó, akadtak, s nem is kevesen, akik még Mauritiusnál is melegebb éghajlatra küldték őkelmét.)

És én ugyanezt kérdezem. Mi a csudának kell ezért a nulla teljesítményért nekem egy Gyurcsányt vagy egy Jakabot fizetnem? Ideje lenne már, ha elkövetett gazságaikért ők fizetnének. Ami olvasatomban Gyurcsány esetében a tényleges szabadságvesztés, a többi olcsójánosnál pedig képviselői fizetésmegvonás lenne, ha csak vádolni és mocskolódni ülnek be az egykor Tisztelt Házba. Mert lehetséges, hogy egyetlen szavukkal sem értenék egyet. De hogy ne értsek egyet velük, ahhoz legalább mondaniuk kellene valami!