Romániában a különböző pártok képviselői egy kanál vízben is megfojtanák egymást, ám ha úrrá lesz rajtuk a rettegés – példának okáért a vélelmezett magyar irredenta törekvésektől, márpedig erre időről időre menetrendszerűen sort kerítenek -, akkor azon nyomban leteszik a furkósbotot, amivel egymást csépelték.

Nem így nálunk, ahol az ellenzék még a nyilvánvalóan össznemzeti érdekek képviseletét is igyekszik megfúrni, és ha lenne számottevő támogatása, meg is tenné. 
Ha a kormány kerítést épít a határon, hogy megvédje az országot a migránsoktól, akkor ők a keblükre ölelnék a menekülteket, a kerítést pedig lebontanák. 
Ha családpolitikai intézkedésekkel igyekeznek megállítani a magyarság fogyását, akkor az ellenzéki szereplők azon nyomban késztetést éreznek, hogy női jogokra, és egyebekre hivatkozva ágáljanak ellene, és szívesebben látnák, ha migránsokkal oldanák meg a demográfiai problémákat. 

Ha van olyan ügy, amelynek valóban egyesítenie kellene a pártokat, a közvéleményt, mindenkit, aki egy kicsit is komolyan gondolja a politizálást, vagy érdeklődik a magyar közélet iránt, az a határon túli magyarok kérdése, ami ugyanakkor egység helyett jobb és baloldal között már a rendszerváltás óta vita tárgyát képezi. 


Fotó: MTI, illusztráció

Elég az elmúlt húsz év kormányzását végignézni, hogy nyilvánvaló legyen, ki miként vélekedik az elcsatolt országrészek magyarságáról: a jobboldali kormányokhoz köthető a magyar igazolvány, a kettős állampolgárság megadása, és a támogatás ezernyi módja, a baloldalhoz a státustörvény megfúrása, a Kovács-külügy nemtörődömsége, a kisebbségben élő magyarság cserben hagyása, és ha mindez nem lenne elég, a huszonötmillió románozás, és 2004. december 5-ének a gyalázata. 

Mindezek után aligha lehet komolyan venni azt a hirtelen jött ellenzéki összeborulást, amely a kárpátaljai magyarságot (is) sújtó ukrán nyelvtörvény – ezt a minap írta alá Andrij Parubij ukrán házelnök – miatt kerekedett. 
Bár szépen hangzik mindez, és lássuk be, az lenne a normális, ha ilyen esetekben csakugyan sikerülne a pártpolitikát meghaladni, mégis van némi abszurd abban, ahogy most a baloldali pártok tülekednek szimpátiájukat kinyilvánítani a kárpátaljai magyarok iránt.
 
Ráadásul nem csak hiteltelen, súlytalan is a kezdeményezés, a nagy közös tüntetésre nagyjából száz embert tudott összetrombitálni az ellenzék, de több évtizedes uszítás után nem is lehet azon csodálkozni, hogy a balliberális plénum nem iparkodik felsorakozni a külhoni magyarok érdekében. 

Pedig politikusaik már ráébredtek, hogy sok víz lefolyt a Dunán azóta, hogy kiakolbólították őket a hatalomból, például jottányit sem lesznek szimpatikusabbak attól, ha a határon túli magyarok ellen áskálódnak, főleg, ha jövő tavasszal tőlük is be akarnak zsebelni egy-két szavazatot. 

Már ha akad egyáltalán valaki, aki elhiszi nekik ezt a pálfordulást.