Az a tény, hogy a tisztelt olvasó éppen ezt a cikket olvassa, máris állásfoglalás. Egyfajta kiállás a papíralapú sajtó mellett, hiszen ön kézbe vette lapunkat, és tájékozódni kíván. Tudnia kell azonban, hogy a felmérések szerint egyre kevesebben olvasnak újságokat, könyveket, és a negyvennél fiatalabbak körében ma már az internet a kizárólagos hírforrás.

Önmagában nincs ezzel baj. A világ változik, és nem siránkozni kell, hanem felvenni a kesztyűt. Ha egy újságíró jól ír, a világhálón is megtalálja olvasóit. Sőt az olvasó és szerző közötti kapcsolattartás, a gyors visszajelzés és a villámgyorsan terjedő híradás lehetősége miatt az internetes újságírás nemcsak hasznos, nélkülözhetetlen is. Éppen ezért, mielőtt cinkosan összekacsintanék önnel a nyomtatott sajtó híveként, meglegyint a bizonyosság, hogy ugyanezt az írásomat a világhálón is ugyanannyi, vagy talán több ember olvassa majd, amennyi újságvásárló. Sebaj: az olvasó az olvasó, és egyformán kedves az újságíró szívének.

Sehol sincs előírva, hogy a hagyományos írás és olvasás visszaszorulásával műveletlennek és közönségesnek kellene lennie az újságírónak. Márpedig látunk erre elegendő példát. Az úgynevezett gonzó újságírás – persze, jókora késéssel – már a 90-es évek óta szennyezi a szakmát. Eleinte érdekesnek tűnt, amikor a Magyar Narancs újságírói tudatmódosító szerek és fékezhetetlen egoizmusuk kettős terhe alatt elszabadították ösztöneiket. Újszerűnek hatott, ha nem is tetszett, hogy trágárkodnak, fölényeskednek, széttördelik a szöveget, csaponganak. Aztán elmúltak a 90-es évek, és a lázadókból öregfiúk lettek. A legújabb internetes újságíró-nemzedék úgy lépett át rajtuk, ahogyan a tegnapi slágereken szokott átlépni a nagyérdemű. Mára szó szerint minden szakmai, stiláris, tartalmi kötöttségtől megszabadították magukat egyes ifjú kollégák. Nem tudnak sokat, de mindenben biztosak. Nem olvasnak szépirodalmat, csak híreket. És nem tisztelnek senkit, csak önmagukat.

Minden nemzedék rögeszméje, hogy sokkal különb, mint az utána következő. Az én kortársaim között is akad elég tökfilkó, ahogyan géniusz is. A különbségtétel azonban nagyon fontos: húsz évvel ezelőtt a portáig nem juthattak volna el irományaikkal azok, akik az ingyenes és korlátlan internetes hírközlés jóvoltából most szabadon szennyezhetik kínos agyszüleményeikkel a közéletet.

Minden fiatalember természetes vágya, hogy az idősebbek nyomába lépjen. Csakhogy nem mindegy, hogy ki kit vált a sorban. Boldog az a társadalom, amelyik Arany Jánost adja át a múltnak, mert Kosztolányi Dezső már türelmetlenül kopogtat az ajtón. Nálunk egyelőre nem kell tartani ettől.

A múltkor élő beszélgetésre hívtak az egyik rádióban. Kérdezi a műsorvezető, mit szólok ahhoz, hogy Czutor Zoltán puhapöcsnek nevezte Donald Trumpot? Tessék? – kérdeztem vissza kissé bizonytalanul. Ki az a Czutor Zoltán? Valami zenész, hangzott a válasz, a bírálata pedig ott van a Mandineren, arról vitáznak az emberek, hogy jogosan nevezte-e Trumpot, aminek nevezte, vagy sem.

Itt tartunk. Közügy, hogy Czutor Zoltán, akiről mind ez idáig nem tudtam meg, a saját szakmájában vitte-e valamire, reggel felkel, fogat mos, majd puhapöcsözik egyet a Facebookon. Azért közügy, mert a bejegyzésére éles szemmel lecsapnak más czutorok, és ebből a kozmikusnak nem éppen nevezhető eseményből ügy lesz. Czutor Zoltánnak nagyjából annyi hatása lehet a nemzetközi politikára, mint egy énekes kabócának a Föld keringésére, mégis tényező, mégis róla beszélünk, mégis ő a téma.

Ahelyett, hogy a fiatal újságírók klasszikus szépirodalmat olvasnának, hogy karban tartsák elméjüket és ellessenek pár fogást az igazán nagyoktól, ilyesfajta hírekre kattintgatnak. A legtöbb közülük semmit nem olvas, csak a kollégák cikkeit. Munkásságuk: reakció mások írásaira, újságban olvasható információk összekaszálása. Ha dolgoznak, általában egypólusúak. Az egyik interjút készít, de nem úgy ám, ahogyan kellene, hanem utólag kozmetikázza a felvett beszélgetést: mindenféle kemény beszólásokkal felturbózza a saját mondandóját, és az interjú úgy jelenik meg, hogy igazából róla szól, nem az interjúalanyról. A másik riportot ír, és végeredményként megjelenik egy bővített Wikipédia-szócikk, de sehol az emberi sors, sehol a konfliktushelyzet elemzése, csak némi kamugyanús tájleírás. Ezért kár a helyszínre utazni. A harmadik aktuálpolitikai rögeszméitől hajtva becselezi magát a történelembe: visszavetíti Soros Györgyöt és a NATO-t háromszáz évvel ezelőttre, aktuálpolitikai párhuzamokkal humorizál, miközben halvány fogalma sincs az egykori eseményekről, hogy is lenne, ahhoz tájékozódni kéne. Mégis akad egy műfaj, amelyet valamennyien lelkesen űznek: a publicisztika. Ebben mindannyian nagyszerűen érzik magukat. Kár, hogy elemzés helyett végtelen locsogást és nagyképű kioktatásokat kapunk, valamint bátor el nem kötelezettséget, amelyet függetlenségnek hazudnak. A publicisztika kétségkívül a szépirodalommal ölelkező műfaj: nem véletlen, hogy régen a szerkesztőségek legnagyobb tudású, legtapasztaltabb munkatársai írták. Ma tele van a sajtó fiatal emberek kezdetleges, élettapasztalat nélküli, rossz magyarsággal összetákolt dolgozataival. El kell ismernem azonban, hogy nekik nincsenek kétségeik. Százszor bátrabbak, határozottabbak, mint mi, annak idején. Ez is valami. Igaz, hogy a magyar nyelvművelés fontosságát nem értik, de legalább nyugodtan alszanak, és álmukban csengetnek egy picit.

A fiatal magyar irodalom nevében fellépő újságíró tüntetést szervez, meghívja kortársait, hogy együtt tiltakozzanak a kormány „pénzosztása” ellen. Nagy hangon, nagy sajtónyilvánosság mellett meg is kezdődik az esemény. Odalép a mikrofonhoz a szervező, a Fiatal Magyar Írók Szószólója, aki önképe szerint minimum a narancsos diktatúra ellen harcoló Petőfi Sándor. Szóval, odalép a mikrofonhoz, szapora szóval ostorozza a kormányt és a kedvezményezetteket. És hirtelen azt mondja, hogy más művészeti ágak képviselői is félhetnek, hiszen a kormányhoz kötődő tehetséggondozó hamarosan őket is „leuralja”.

Leuralja.

Miért is kéne egyetlen fillért adni azoknak, akik magukat írónak, költőnek nevezik, mégis ilyen szavakat használnak? Akik a magyar nyelvet nem művelik, hanem kerékbe törik? Miért lenne jobb helyen a pénz a Fiatal Magyar Írók Szószólójánál és barátainál? Miért járna nekik bármi is?

Eszembe jutott a néhai Hornyik Miklós szerkesztő. Egyszer elmagyarázta nekem, hogy a mondatnak nemcsak hossza, de ritmusa és dallama is van. Íróasztalhoz ütögette a tollát, verte a taktust, ahogyan a mondatokat olvasta, és egyszerre megértettem, hogyan kell mondatot szerkeszteni. Hogy az élőbeszéd és az írott beszéd közötti különbséget hogyan, milyen eszközökkel érzékeltessem. Hogy a többszöri alárendelés roncsolja a mondatszerkesztést, de szerencsére a legtöbb ilyen mondat könnyűszerrel átalakítható mellérendelő mondattá. Szétdarabolható, szétszedhető, újrabarkácsolható minden mondat, és ha még az ütemet is vered mellé, mint Hornyik szerkesztő, biztos a siker.

Egyszer egy magyar hírlapos karácsonyi céges partin elmagyaráztam mindezt egy fiatal kollégának. Úgy nézett rám, ahogyan háborodottra szokás. Bár sok pezsgőt megittunk, határozottan emlékszem, hogy a szakmai karrier titka sokkal jobban érdekelte, mint Hornyik szerkesztő módszere. Azóta az illető másik lapnál dolgozik, és rendületlenül írja kopottasan unalmas, kínosan kiegyensúlyozott publicisztikáit. Elolvastál egyet, megmondod, milyen a következő.

Meglehet, a mi időnk tényleg lejárt. A mel­lérendelő mondatainkkal, a kopogtatásunkkal együtt lassan kipusztulunk. Elsüllyedünk az időben kedvenceinkkel, a magyar próza klasszikusaival, a századfordulós újságírással, a kádári diktatúrában is virágzó irodalmi élettel, a rendszerváltozás tiltott gyümölcseinek felhabzsolásával.

Persze, nem féltékenységből, nem érdekből, nem önszeretetből mondjuk azt néhányan, amit mondunk. A nagy elődök emléke miatt szóvá kell tenni, hogy stílusban, gondolati tisztaságban, kifejezőerőben, tudásban és műveltségben a 2017-es szakmai kínálat mennyire silány. Hogy az ember két kezén meg tudja számolni azokat az újságírókat, akik mondanak is valamit, és a mondandójukat érthető magyarsággal, szabatosan kifejezik. Mára ennyi. Most pedig kikapcsolom a gépet, és esküszöm, addig olvasom Mikszáthot, amíg bele nem szundítok. Lázadónak születtem.