Jól megtanulták az uniós leckét a visegrádi tagországok. Vizsgálatokat indítottak, hogy kiderüljön: hány terméket érint a világcégek azon gyakorlata, hogy a térségünk országaiban rosszabb minőségű termékeket forgalmaznak, mint a nyugatiakban. A legújabb hírek szerint Románia is hasonlóan jár el a jövőben. Magyarországon márciusra ígérik annak az átfogó ellenőrzésnek a lezárását, melynek során mintegy száz márkás élelmiszert vesznek nagyító alá. Az érintett tagállamok együtt gyakorolnak nyomást Brüsszelre, hogy az lépjen fel a több mint sértő eljárás ellen.

Abban persze nincs semmi újdonság, hogy a világcégek ilyen szemérmetlenül átverik a közép-európai uniós polgárokat, akik bíznak a márkákban. A minőségrontás a kilencvenes évek eleje óta megszakítás nélkül folyik. Igaz, kezdetben legalább arra adtak a márkatulajdonosok, hogy átnevezzék a vadkeletre szánt portékáikat vagy legalább az ideszánt áruk cikkszámát megváltoztassák. Így fordulhatott elő, hogy akár háztartási gépet, akár szórakoztatóelektronikai cikkeket vásárolt az ember a hazai boltokban, az nem volt ugyanolyan minőségű, mint amit elvárt a korábbi bécsi vagy müncheni bevásárlás tapasztalataira támaszkodva.

Ezeket az árucikkeket általában nem az európai gyárakban, hanem valahol a távol-keleten állították elő, költséghatékonyan. Lassan ahhoz is hozzá kellett szoknunk, hogy még a mosóporok, öblítők és padlófényezők sem ugyanazok, mint amit a német, osztrák, olasz vagy francia háziasszonyok vásárolnak. És persze élelmiszerből is a gyengébb minőség jutott régiónk üzleteibe, gyakran csak néhány nappal azelőtt, hogy lejárt volna a fogyaszthatósági idejük.


A világcégek profitmaximalizáló gyakorlata persze csak következménye azoknak a gazdasági folyamatoknak, amelyek a 80-as évek végén kezdődtek, s máig folytatódtak. A gyökereket valahol a spontán privatizációnak vagy adósságcserének becézett eseményekben, majd az MSZP–SZDSZ-kormányok pusztító gazdaságpolitikájában kell keresnünk, amely révén gyakorlatilag felszámolták a magyar ipart és beszántották szinte a teljes hazai élelmiszer-gazdaságot.

Még azoknak a kisvállalatoknak sem kegyelmeztek, sőt hadjáratot viseltek ellenük, amelyek a rendszerváltozás után adták a fejüket élelmiszer-feldolgozásra. A szent liberalizmus nevében betiltották a termelői piacokat és a falusi állattartást is, hogy semmi ne akadályozza a világcégek és a külföldi üzletláncok piaci hegemóniáját. Az akkori magyar hatóságok segítségével nemcsak a padlásokat seperték le, kitakarították az egész országot. Az esetleg fel-feltámadó konkurenciát, ha aprócska volt is, hol pénzügyi eszközökkel, hol a szabványok átszabásával fojtották bele a valóságba, biztos, ami biztos.

Ettől kezdve gyakorlatilag azt szállítottak a boltjainkba, amit csak akartak. Nyugati minőségű árucikkeket pedig nem akartak, mondván, az drága lenne nekünk, és nem is a mi ízlésünk.

Csakhogy az utóbbi nyolc év változásokat hozott. Feltámadt halottaiból az élelmiszer-gazdaság és növekedésnek indult a feldolgozóipar. Immár van mit védenünk, ha a piacok védelmét tiltja is a magasságos UNIÓ. És partnerekre találtunk a visegrádi országokban, amelyek – ha nem oly pusztítóan abszolválták is a rendszerváltozást, mint mi – szintén küzdenek a világvállalatok diszkrimináló magatartásával. A vizsgálatok és a közös nyomásgyakorlás azt mutatják: megtanultuk használni ugyanazokat az eszközöket ellenük, mint amelyeket gyakran ők fordítanak ellenünk: fogyasztóvédelemre, élelmiszer-biztonságra és márkavédelemre hivatkozunk.

Jól tesszük. Akkor is, ha tudjuk, támadásokat kapunk emiatt. Hol a demokráciát féltik majd tőlünk, hol a jogállamiságot. Általában e jelszavakkal leplezik, hogy a történet alapvetően nyers gazdasági érdekekről szól. De így együtt már nem olyan könnyű lesöpörni az érveinket. Hajrá, visegrádi négyek, hajrá, magyarok!